Harangszó, 1928

1928-01-01 / 1. szám

2 HARANQSZÓ. 1928. január 1 bátrabb hadvezérek ? Egy csekély­ség meghiúsította a megdöbbentő elgondolásokat s a pontosan meg­szerkesztett óraművet megállította egy porszem. A bölcset börtönbe vethetik, máglyára dobhatják, esz­méi megragadják az emberek mil­lióit s megváltoztatják egész vilá­gok berendezettségét. Nem tudja senki sem, mire akarja őt az Isten felhasználni. Az ő kezében mindenki eszköz a dolgok intézésére. Az Úr intézkedik. Véletlen nincs. Ha a kínpadra vont becsület meg­menekült s a sötétben bujkáló ár­mány meglakolt, az nem véletlen. Az Istennek intézkedése ez. Ha egy eltakarítatlan vércsepp, egy ártat­lan gyermek csacsogása, egy rossz­kor történt elhalványodás napok, évek múltán a világi bíróságoknak szolgáltatja ki a gyilkost, a méreg- keverőt: ne véletlenségnek mondd, lásd benne Isten kezét! Ha hegye­ket hengerget a bűnös gonosz el­járásának tanuságtevőire s ha csak az éj, a néma falak, avagy csak az erdő látták is bűnét, a hegyek széjjel hordatnak, mint a por s fel­tárják az elrejtettet, a falak kövei vádolják, az erdő lombja susogó tanúvá lesz s a villám bosszulón rohan alá a derült égből. Az Úr intézkedik. Ez a mi bizodalmunk. Az Istennek intézkedéseit ismerd meg semmivé lett óhajaidban, is­merd meg teljesült reményeidben. A szerétet munkálta ezt is, azt is. Minden a te üdvösségedért törté­nik. Ott is, ahol a legfájdalmasab­A Mikó Zsófi sora. Életkép. Irta: Farkas Mihályné. Forr, habzik, tajtékzik az élet forgatagja, amint az Idő torkából előindul. Itt, villogó drágakövet hajit a magasba, ott hitvány kavicsot. Bűbájos szépségű virág kápráztat egy pillanatra, amott egy száraz levelet sodor az ár. — És ömlik végeszakadatlan a láva-folyam és mindent betakar. Emberi sorsok képe ez. Jelentéktelennek látszik olykor, de azért fontos, mert annak az embernek egész élete és benne — mint tükörben — meglátjuk sok hasonló egyén­nek végzetét. A szánalom harmatja lepi meg pillánkat, és sírni jó, mert a könnyek tisztára mossák a szivet. Én a Mikó Zsófi szomorú sorsát pillan­tottam meg. Elmondom azt egyszerű sza­vakkal, valami parádés keret ahhoz a tör­ténethez nem is illenék. • * * Még csak három éves volt, mikor az édesanyját eltemették. Gyermekágyban halt meg a fiatal, sze- lidtermészetű asszony, és a tisztelendő úr bele is hozta a gyászbeszédbe, hogy olyan ban vérzik a szív, ahol szent kö­telékek szakadnak széjjel, talán a hitves, az apa, az édesanya, a gyermek, a testvérnek halálos ágyá­nál, amikor összekulcsolt kezeidet az égre emelted s vele a legdrá­gábbat a földi örömök között: ak­kor is az Úrnak akarata történt, az elhaltnak üdvösségére s bár­mennyire sír is a te szíved, a te üdvösségedre is. Nyugodjon meg ebben a te lel­ked. Nézzél derülten a jövő elé, melyből egy jó Istennek a bölese- sége vezeti eléd a napokat, a per­ceket. E percek az örökkévalóság­ból küldött hírnökök. Ezek megfog­ják kezedet s átkísérnek atyáidhoz. Közben oktatnak. Ellátnak utasítók­kal s emelik ezáltal belső értéke­det. Minden esztendő növeli ezt az értéket. S amint fogynak az élet évei, úgy nő ez az érték. Ez tesz majdan tanúságot a te hitedről s ez adatja néked az örök békét. Elmúlik itt minden. Egyrészt elte­meti a háládatlanság, megfojtja a közönynek hideg vaskeze, másrészt alászáll a sírba. Csupán a belső érték nyit magának utat az örök életbe. Ezt növeld! Úgy ez esztendő végén a csalódásaid megfogyatkoz­nak, a reményeid pedig megerő­södnek. Vedd szívedbe az újév küszöbén az Isten üzenetét: Légy csendes s ismerd el, hogy én vagyok az Isten. dicsőséges a halála, mint a katonáé, aki a harcmezőn esett el, híven teljesítve köte­lességét Az asszonyok ríttak mint a záporeső, ölelgették a kis Zsófit és törődtek ezentúl az elárvult családdal. Ki a szobájuk földjét tapasztotta föl, ki a szennyes-ruhájukat mosta ki, ki meg valami kis ételt főzött nekik. Idők múltán azonban lohadt a lelkese­désük, odahaza is akadt bőven dolga kinek- kinek — és Mikó Jánosnak bizony új asz- szony után kellett nézni, ha azt nem akarta, hogy veszendőbe menjen mindene. Javakorbeli, szép szál ember volt, sem­mi rosszat se tudott reá mondani a falu szája, akadt még a leányok között is keze- fogója, aki elvállalja házastársul, és vele együtt a kis-leánya gondját. Az új lisztből már új asszony dagasz­totta a kenyeret, és ha néha némi csetepaté hangzott is a Mikóék háza tájékán, azért rendben ment minden, és nem szabad mondani, hogy a János rosszul választott volna. Nem volt olyan gonosz indulatu se a menyecske, mint a mesebeli mostohák, megfésülte, megmosdatta a kis Zsófit és ha néha pofonlegyintette is, az csupán nevelési szempontból történt. Kapi püspök Balassagyarmaton. A balassagyarmati Evang. Nő­egylet« meghívására Kapi Béla du­nántúli püspök december l/-én és 18-án Balassagyarmaton volt, hogy az árvák karácsonyi felsegélyezésére megtartott estélyen beszédet mondjon s templomi szolgálatával előkészítse a hívek seregét a karácsonyi szent ünnepekre. Valóságos ünnepnapjai voltak e napok úgy a balassagyar­mati egyháznak, mint a kebelében működő nőegyletnek. A jőtékonycélu műsoros estélyt a vármegyeház dísz­termében tartották meg, melyen részt vett dr. Sztranyovszky Sándor állam­titkár is, valamint Pályi Pál főispán és dr. Baross József alispánnal az élén az összes hivatalok főnökei és egyházak, egyletek képviselői s a nagy termet teljesen megtöltő közön­ség. Kapi Béla püspök mindenkit el­ragadó beszédet mondott, a mely rendkívül felemelő hatást gyakorolt a vallásfelekezeti külömbség nélkül egybegyült közönségre. Az estélyen dr. Píacskó Lajos és neje, valamint Becht József zenetanár léptek fel művészi ének- és zeneszámokkal. Másnap, Advent IV. vasárnapján a balassagyarmati evang. templomban Kapi püspök Úrvacsorát osztott, melyhez közel ötszázan járultak a hívek közül, Abaffy Gyula a KIÉ. főtitkára hirdette az igét A balassa­gyarmati egyház híveire felejthetetlen lesz ez az áldott magvetés, melyet evang. egyházunknak ez a lánglelkü püspöke végzett. Később, mikor már neki magának is gyerekei születtek, már kevésbé volt jó szívvel mostoha-leánya iránt, de akkorra már a kis árva nem is szorult annyi gon­dozásra. sőt inkább ő párto'ta, dajkálta síró rivó mostoha-testvérkéit. Mikor ezek közül már a legkisebbik is a maga lábán tudott járni s a legnagyobb már eltudta vinni az édesapja után kettős-szilkében az ebédet a mezőre, Mikóné elérkezettnek vélte az időt, hogy határozzon a Zsófi sorsa felől. Akkortájt került ki a kisleány az isko­lából, amelynek, ha nem is tehetséges, de nagyon szorgalmas, jámbor tanulója volt. „Nem gondolja-e kend“ — mondta az urának, „hogy épen elegen kanalazunk a tálba a Zsófi nélkül is? Ékkora leány már maga keresheti meg a kenyerét, és reáfér egy kis tapasztalás is. Itthon, körülöttünk csak gyomlálni, meg kapálni tanul. Leg­alább egy kis ágyneműre valót keresne magának, mire férjhez megy. Úgyse győzök én anr yi libát tartani, hogy ennyi leánynak párnát tölthessek!* Mikó János mondhatta volna, hogy ma­radt az ö leányának szépen mindene, az édesanyjáról, és hogy az a sok rendes holmi, ami fölött a menyecske oly korlát­lanul rendelkezik, az tulajdonképen mind a kis Zsófié. De csak elhallgatta a békés-

Next

/
Thumbnails
Contents