Harangszó, 1927

1927-03-27 / 13. szám

100

HARANQSZÓ.

1*27. március 27.

vát fogadja el. Érzésünket, gondolkodásunkat és akaratunkat át kell, hogy itassa a folytonos tökéletesedésnek forró vágya, mely szerint az ember saját egyéniségét megismerve, önmagát a fenkölt gondolkodású, az erkölcsileg is erős embertársaival összehasonlítva a saját hibáiból, gyarlóságaiból eredő gyengeségét elismerni kénytelen s ennek tudatában minden erejét és idejét a tökéletesedésnek szenteli. Ereznünk és éreztetnünk kell a felebaráti szeretet melegét, mely az embert — önzése ellenére — mások iránti áldozatkészségre és szívjóságra vezeti s így a közösség érzetét gyökerezted meg benne. Szemünk előtt kell, hogy lebegjen a jog és kötelesség eszméje, mely mások létének és javainak, személy és vagyon biztosságának a tiszteletben tartására ösztönöz bennünket s az igazság nevében embertársaink komoly érdekének és erkölcsi értékének nemcsak meg- védelmezésére, de amennyiben azt a tőlünk függő helyzet és körülmény megengedi, annak előmozdítására is kötelez mindnyájunkat.

Életünket elsősorban önmagunkra nézve kell értékessé, gyümölcsözővé tenni a saját egyéniségünkben szunnyadó testi és lelki erők kifejlesztése által, mert az erkölcsi szabadság folytán mi magunk tehetjük életünket kellemessé vagy kellemetlenné, értékessé vagy értéktelenné. Nem leszünk még önzők, ha bizonyos mértékben önmagunkkal

A páros bibliák.

Irta: Illés Sándor.

A hold ezüst fénye halványan szűrődik be a jégvirágos ablakon.

A faluból az esti áhítatra csendülő harangszó imára, csendesíti a lelkeket.

Életeleven, fürge kis leány száján megakad a csacsogás. Lesüti a szemét s imádkozik hang nélkül, mint egy kis angyalka. Az anyja fs csendesen vonja el a krumpli hámozástól.

— Imádkozzunk — susogja, áhitatos- szomorún.

A hideg holdfénybe csendülő harangzúgás meleggé varázsolja a levegőt.

Hét éve, hogy minden este Így imádkoznak. Hét ezztendő óta szorongó várakozással teli az asszony lelke Azóta, hogy elvitték az urát, hites, esküdött édes urát.

Csak egy félévig örültek egymásnak. Aztán rájuk szakadt a gyilkos, nagy háború. És hát az ura a legények eleje volt Vitték elsőnek.

Mentek jókedvvel virágos, dalos lélekkel. Csak az asszonyok sírtak, mint a zápor, csak a lányok könyezték őket titokban.— nyíltan is.

Úgy szakasztották őket el egymástól,

törődünk elsősorban. így kell cselekednünk, mert ha önmagunkat elhanyagolva csupán csak másoknak akarnánk szolgálni, akkor sem a magunkkal, sem a másokkal szembeni kötelességeinknek nem tudnánk megfelelni. A magánérdekü törekvések tehát bizonyos fokig a közérdekű törekvéseket megelőzik, később aztán az egyén testi és lelki erejéhez képest egymás mellett, egymást támogatva haladnak s a boldoguláshoz és a boldo- gításhoz vezetnek. „Ki boldogít mást, boldog csak az lehet.“

Senkisem született azért, hogy kizárólag önmagának és saját érdekeinek éljen. Az ember társadalmi életre, más emberekkel való együttélésre van hivatva. Egymásra vagyunk utalva és ez az egymásrautaltság velünk szemben követelményekkel jár. Kölcsönös tiszteletet, figyelmet, szívességet és támogatást kíván mindnyájunktól, különben életünk csak kínos vergődés lesz az embertársainkkal való folytonos súrlódás folytán. Megszívlelendő, mélyreható igazság: „Valamit akartok, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is ezt cselekedjétek azokkal.“

Borzalmassá, sőt elviselhetetlenné válnék az élet, ha mindenki állandóan csakis a saját érdekét tekintené a legfőbb célnak s ennek elérése végett soha, semmiféle körülmények között sem lenne tekintettel másokra, ha erőszakkal, fur- fanggal embertársainak testi és

mint a virágot a gyökerétől. Az Irénke meg sohasem látta még az apját. És nem jött meg az édes ura, nem jött meg a rigófekete kislány apja. Könnyezték, könyörögték a jó Istentől, majd a szivük szakadt a nagy várakozásban. A faluban kinek holt hírét hozták, ki megjött épen, nyomorékan. Csak hozzájuk nem jött meg a nagy öröm. Nem tudták — meghalt-e, eltünt-e, vagy hogy Galíciában folyt ki drága, piros vére.

Az asszony imára könnyesült szeme megtörtén bámult a messzibe. Az öregasszony — az anyja — dünnyögve csóválja a fejét. Ráncos, vén arcán rosszalán keményedík meg a gondolat.

— Minek e’, Böske — sustorog mérgesen — miér’ rimánkodsz, miér’ keseregsz örökkön? Nem látod te azt mán! Meghótt, éveszelődött valahun. Nincs néked mán urad. Hát nincs ... oszt nincs.

Bözse asszony dacosan vetette fel a fejét.

— Nem hóit meg 1 Visszagyün. Az én fájó szivem súgja. Meg a jó Isten is megbiztatott engem. Megá’modtam, hogy megvédelmezte az én páros bibliám. Mikor el- szakasztották a szivemrül néki adtam a Gábornak: ,vigyázzon kelmed édes uram az én bibliámra, mer ez fog összevezérelni minket* A Gábor meg az anyja bibliáját

A

1st V

lelki jólétét meggátolná és azoknak érvényesülését megakadályozná. Ez azonban — hála a Mindenható bölcs gondviselésének — nem észlelhető mindenkinél, mindenhol és mindenkor. Az emberek legnagyobb része még nem sülyedt ennyire. Az emberek között az érdekharc folyik ugyan, de ebben a küzdelemben tompító, visszariasztó és fékező hatásokként, valamint védekező, elhárító és megszüntető erőkként közreműködnek az isteni parancsolatok, az emberi törvények és cselekedeteinknek hűséges ellenőrzője, megvesztegethetetlen bírája: a lelkiismeret szava is.

Jutalom vagy büntetés jut előbb- utóbb osztályrészül, érdeme szerint, közvetlenül vagy közvetve mindenkinek. Véssük tehát jól szívünkbe a szentírásnak eme szavait: „Úgy fényljék a ti világosságtok az emberek előtt, hogy lássák a ti jó cselekedeteiteket és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat.“

Horváth Sándor

tb. főesperes, paksi lelkész 60 éves jubileumi ünnepsége.

Magasztos és soká emlékezetes ünnepe volt március hő 12 én és

13-án a paksi gyülekezetnek. Ekkor ünnepelte meg lelkészének, Horváth Sándornak a gyülekezetben eltöltött 60 éves lelkészi munkálkodásának évfordulóját. A gyülekezet vezetösege, élén dr. Walther Mihály gyülekezeti

adta, hogy imádkozzunk az életiéri Hit imádkoztunk mindig, könyörögtük mindig. Jó az Isten, meg az Úr Jézus Krisztus I

— Mán nem gyün! — makacskodta tovább az anyja. Hát év óta gyütt vóna, ha gyültetett vóna. De mán a földben a csontja, vagy hogy kerített magának valami muszka fejérnépet. Oszt azét’ nem gyün.

Az asszony szeme könnyesen villant meg.

— Visszagyün 1 Tudom édesanyám, hogy kelmed miér’ kintat. De én nem hagyom a hites uramat. Nem költ nékem a Máté Dani, az uram ellensége, nem köll más se. Lelketlen kelmed édesanyám, ha ingatja az én erős lelkemet. Az uramat várom és én visszaimádkoztam a jó Istentől. — Meg- gyün szivem — simogatja szemeivel a kislányát.

Az remegve, riadt szívvel bújik hozzá. Valami ismeretlen nagy szomoróság forró könnyeket facsart a kis szemekből. Kőny- nyek között kereste az anyja pillantását s bújt hozzá kedveskedve.

A faluból utolsót kongta a kis hsrang. A konyha ablakát néha-néha megzörgeti a februári hűvös szél.

Csönd — csak a tűzhelyen ropog a rőzse; az öregasszony pusmogva piszkál rajt egyet-egyet. Lámpát gyújtanak s va-