Harangszó, 1927
1927-03-06 / 10. szám
1927. március 6 HARANOSZÓ. 77 mert a kapzsiság ördöge ott lakott velük. Kénytelen kelletlen elszánta ugyan magát a gazda, hogy egy szolgalegényt fogadjon, de már a napszámost, amikor csak lehetett elmellékclte, inkább maga dolgozott inaszakadtáig, hajnalhasadtától késő estéiig. Az asszony nemkülönben. Mikor ott dolgoztak dúsan termő földjeiken olykor fölegyenesedeft és megtörülvén ingujjával verejtékes homlokát, odaszólt a feleségének: „Ez a szép darab föld, le egészen a folyóig, mind a miénk. De a Máté György félheiy sessióját még szeretném hozzá. Ha eladó lesz, magamhoz váltom. És akkor a mi fiunk lesz a legjobb módú legény a faluban. De persze csak akkor, ha maga marad.“ És hát — csodálatosképen — Bencze Gyula csakugyan maga maradt, Teltek- multak az évek, de nem jelentkezett se fiú-, se leánytestvére, hogy osztozzék az örökségen. Az igaz, hogy mint afféle engedetlen vásott kölyök, több aggodalmat és ijedséget okozott a szüleinek, mint a szomszéd gyerekek együttvéve. Hol a fáról esett le, hová cseresznyét lopni fölmászott, hol a kútból húzták ki, hol a szalmakazal tetejéről zuhant alá és majdhogy a nyakát nem szegte. Minden gyerekbetegséget is sorra próbált és kicsibe múlt, hogy el nem patkóit egyszer-másszor. Pedig mennyire féltették, kényeztették I Ősztől tavaszig le nem került a béllelt sipka a fejéről és a kötött pamutsál a nyakáról, azért lett ilyen puha a természete. Bizony, a Mikó gyerekek hajadonfővel szaladgáltak télviz idején is és lerúgták a csizmát, mikor az első tavaszi fűszállat csendülni látták, még se érte azokat semmi baj, öröm volt nézni ezt a virgonc, erőteljes kis hadat. Mert közben, hogy a második pár is teljes legyen, egy Kis Gábor it született Mikóéknál, épen karácsony estélyen. Nagy volt az öröm a gyerekek között, hogy a Jézuska ilyen eleven bábut hozott. Bencze szomszéd nem is állhatta meg, hogy föl ne emelje óvó szavát: „Lajos komám, ugyan hová nézitek a napot? Föl is kell ám nevelni, etetni, ruházni, azt a sok gyereket, maholnap a háztetőt is leeszik a fejed fölül 1“ „Nem búsulok én azon, komám 1 Úgy-e a szent énekben is meg van Írva: „Ki csak Istenre dolgait hagyja“ aki báránykát ád, majd csak gondoskodik legelőről is. Józan, munkás embereknek nevelem őket és megélnek a jéghátán is. Egyik vagy másik aztán majd csak elpártól öregségemre és ha meghalok, reájuk hagyom ezt a szép nagy világot“ Mondd, hogy sötét napok árnya Nem rémíthet igazán, Hisz én magam kérem őket, Hogy jöjjenek énhozzám. Hívd hozzám a megterheltet. Bűneitől görnyedől, Kérd, hogy jöjjön már énhozzám. Várom én az érkezőt. II. Nyájasan Integet Jézus minékünk. Szól ő hozzád és hozzám. Országa kapuja tárva eíőttűnk, Vár ő reád és reám. Késünk-e akkor, ha Jézus kegyelme Neked is, nekem is Jut? Ha az ő keresztről nyújtott védelme Kenőnket menteni tud? Átöíeí bennünket gyöngéd szerelme, Higyjünk hát te is meg én I Bűnünk dacára is kész a kegyelme, Áldjuk őt te Is meg én, Angolból: Dr. T1RTSCH GERGELY. OLVASSUK A BIBLIÁT! Az otthon. Márc. 7. Az otthon értéke. I. Mózes 2. is. Milyen boldog ember lehetett ez az Ádám, hiszen ő volt a világ leggazdagabb embere, minden az övé volt! Egyedüli birtokosa volt az egész világnak. És mégis boldogtalan volt, mert egyedül volt. Képzeljük csak el. hogy hogyan éreznénk mi magunkat, ha például caak egy községben egyedül laknánk ? Azt hiszem, hogy hamarosan elmenekülnénk mi is onnan s a világ minden kincséért sem volnánk hajlandók visszatérni. Ádám azonban hiába menekült volna akárhová, mindenütt egyedül lett volna. És hogy mennyire nem vették szivükre Mikóék az intést, arról két év múltán hangos kiabálással a Marika tanúskodott, aki megjelenésével ötre emelte a Mikó gyerekek számát. „Mivelhogy — ugy-e — az ujjunk is öt!“ Már iskolába jártak a nagyobbak, kis vászontarisznyával az oldalukon és gyűjtötték nagy buksi fejükbe a tudományt. Az első helyet lassankint minden osztályban egy Mikó csemete tartotta megszállva. Ismerte már a tanfelügyelő is ezt a kékszemü, világoseszU kis hadat s elismerésül nyájasan barackokat osztogatott a fejük búbjára. Nem is csoda, hogy ilyen sokra mentek, mert mikor először bekísérte az iskolába, úgyancsak beajánlotta őket az édesanyjuk: „Instálom, tanitó uram, csak jól köröm közé fogja ám ezeket a gézengúzokat I Fü- ben-fában keressen a bajukra orvosságot, terem a kis erdőn elég mogyorófa pálca 1“ Nem kellett azoknak pálca, tanultak anélkül is. Hanem Bencze Gyulára inkább rcáfért volna ilyetén nyomatékos biztatás, mert csak az imposztorságban volt az első őkelme, a tanulásban mindig hátul ballagott. De hát hogyan merte volna a tanitó bántani a féltve-féltett egyetlen fiút, akivel szemben türelmét folytonos ajándékok nevelték óriássá. (Folyt kOv.
