Harangszó, 1927
1927-11-13 / 46. szám
!$í?. november 13. HAKANdSZO. 395 szithok lelke nélkül ? Érdemes volna-e hogy ezen a földön magyar dal sírjon, ha nem zengene a kuruc-dalban a magyar lélek. De a protestantizmus jelenti azt a követelményt is, hogy minden magyar lelkében elevenné váljék a múlt, szívében, mint egy élő urnában, össze kell gyűjtve lennie minden könnynek, vérnek, szégyennek, mit mi a történelem folyamán elhordoztunk. Nincs olyan protestáns ember, akinek valamely őse az idők során ne szenvedett volna, akit meg ne ütöttek‘Volna . . . Ezért csodálkozom, hogy vannak protestáns emberek, akikből annyira kihalt a múlt, hogy egy gyenge pillanatban képe sere odadobni őseik hitét, lemondanak nevük történelmi jellegéről és megtagadnak egy szenvedésteljes múltat. Az lehet, hogy mi tűrjünk, hallgassunk, de as nem lehet, hogy mi feledjünk, hogy mi átpártoljunk. Fel kell említeni ezt, mert most nagy küzdelem folyik a magyar történelem átírásáért, azért, hogy Lipót császár legyen a hős és ne Rákóczi, hogy kiderüljön, hogy a reformáció és a protestantizmus csak egy szégyenletes kalandja volt a magyar Géniusznak és ami ezzel összefügg, mindaz destrukció, torzítás, sötétségben botorkális, kínzó átmenet, amelytől már egyszer meg kell szabadítani a magyart. Vigyázzanak: a legrettenetesebb játék egy nemzet ideáljait megölni! Herodes gyermekeket gyilkolt meg, hát azt minek nevezzük, aki nemzedékeket inspiráló gondolatokat igyekszik megúr ellen vallott 1 Lipócy megértéssel nézett rá. — Megértem lelked fájdalmát. De a fájdalomban benne van a vigasz is számodra, még pedig az, hogy ezt a vallomást úgy csikartak ki belőle hallatlan kínzásokkal. Tehát az ilyen vallomás, még ha igaz volna is, kevésbé értékes és annál értéktelenebb. mert — mint tudjuk — nem is igaz, — Nem igaz hát. Gábor alig egyszer- kétszer találkozott az öreg úrral, jókelvén hát nem is ismeri. Hát akkor hogyan vallhatott volna igaz lélekkel rá? Lipócy kapott a szón. — No látod, éppen ebben van a vigasz s ez a tudat adjon erőt neked is a továbbiakhoz. S hogy meggyőződj öcséd ártatlan voltáról, most azonnal felkeresem Karaffát és kieszközlöm, hogy meglátogathasd Gábort. Nehezen fog menni a dolog, de megpróbálom. S ha majd beszélhetsz Gáborral, sok olyanról fogsz hallani, amiről eddig fogalmad sem volt. Palásthy egészen felvidult. — Köszönöm Miklós. Most megyek Etelkához s megvigasztalom. Szegény, az is oda van egészen. Jánosról semmi hir, mióta elment. Azt se tudjuk, él-e, hal-e? — Jó, csak eredj. Én is megyek és sietek vissza. km Palásthy Etelkát kereste fel, Lipócy virtsologi Rupprecht Olivér felsőházi tag, a dunántúli egyházkerületi gyámintézet világi elnöke. semmisíteni ?!... Tiszteld, hordozd és áldd a múltat! Beszéde további során arról szólt a püspök, hogy minden komoly léleknek hallania kell egy rettentő zivatar földalatti dübörgését: a hitetlen kapitalizmus küzd a hitetlen kommunizmussal és e két szörny párbajától reng az egész világ. E nagy ellentétben kielégítő feleletet egyedül Krisztus meg bekopogtatott Karaffánál. Szerencséje volt. Odahaza találta s éppen jó kedvében. Alighogy pár szóval előadta kérelmét, Karaffa azonnal leüit s írásban engedélyt adott arra, hogy félórára felkeresheti Palásthy a foglyot. Lipócy sietett haza s átadta az engedélyt. Palásthy nyomban útnak eredt s bekopogtatott a börtön kapuján. Átadta Karaffa írását s az őr azonnal beengedte s a porkolábhoz utasította. A porkoláb széthajtotta az Írást és hosz- szan nézegette. Úgy látszik, nehezére esett az olvasás, vagy hogy sehogyse értett hozzá. Elég az hozzá, hogy jó idő múlva bólintott egyet s már is indult. — Mehetünk. Leakasztott a falról egy köteg kulcsot s előrement. Palásthy nyomon követte Egy ajtó előtt megállott. Kotorászni kezdett a kulcsok között s ahogy megtalálta azt, amelyik kellett, bedugta a zárba, fordított rajta kettőt és belökte az ajtót. — Tessék belépni. Én itt leszek az ajtó elölt. Palásthy szorongó érzéssel lépte át a küszöböt. ad. Ma, amikor olyan világban élünk, amelyben egyesek dőzsölnek akkor, amikor ezrek ártatlanul pusztulnak el, nem lehet azon pörölni, hogy együtt szenteljük-e a zászlót, hogy minek tartjuk egymás papját, hogy embernek vagy más egyébnek véljük-e egymást, mert ma együtt menekülünk, vagy együtt halunk meg. * Ugyanez alkalommal Raffay Sándor evangélikus püspök a felekezeti béke megóvásáról mondott nagy beszédet. A felekezeti béke megóvása nemzeti érdek és nemzeti kötelesség — úgymond. — Biztosan tudja, hogy az ünneplő gyülekezet minden egyes tagja vele érez, amikor a felekezeti béke megóvásának szent vágyát és akarását belekiáltja a magyar közéletbe. A protestánsok élni akarnak, magukat sem elnyomatni, sem megsemmisíteni nem engedik. — Aki létükben támadja meg őket, azokkal az ember legtermészetesebb jogán harcba szállnak. De harcot senki és semmi ellen nem kezdenek, csak a gonoszok, hitetlenek és hazátlanok ellen. A nagy katolikus püspök Pannonhalmát és Debrecent összekötő aranyhidja köddé foszlik, ha csupán ünnepi szónoklat marad. Mit ér az arany hid, ha nem járnak rajta?! Mert meg kell érteniük a római katolikusoknak, hogy egyetlen önérzetes ember sem tűrheti el, hogy tisztes házasságát, melyet Isten és az állam törvényei szerint megkötött, bárki emberfia, bármi címen ágyasA szoba félhomályban volt. Ahogy belépett, hirtelen nem is látott semmit. Meg kellett állania, hogy a szeme hozzászokjék a szoba sötétségéhez. Egy hang nem hallatszott a szobában. Palásthy előbbre ment s akkor tekintete egy emberi alakra esett, aki ott hevert a szoba egyik zúgában rongyok között. Az ágynak nevezett tákolmányt már rég kivitték onnan. A halálra itéltnek már csak szalma járta. Palásthy odarogyott az alak elé. — Te vagy az, Gábor? Az alak felsóhajtott. — Ki van itt? A hang ismerős. Palásthy feljajdult. — Én vagyok István. Hát nem ismersz ? A fekvő ember meg se moccant. Csak a szemei mozdultak meg. — Mo3t már rád ismerek IstAán. Hát te rám ismersz? Palásthy csak most nézett az öccse arcára. Elborzadt attól, amit látott. A feje csupa daganat volt, az arca csupa merő seb. A teste úgyszólván, meztelen, csak egy rossz ing fedte a testét s az is tele irtózatos égési sebekkel. Aztán a kezeire és a lábaira esett a tekintete. (Folyt, kör.)
