Harangszó, 1927

1927-09-11 / 37. szám

322

HARANOSZ0.

1927. Szeptember ll

ezüst Balaton, és sok-sok gyermek. A jövő. Lobogott a tábortűz, zengett a dal, szólt a nóta.

De a legfelejthetetlenebb élmény mindnyájunk számára mégis csak a befejező istentisztelet volt és az azt követő úrvacsoraosztás.

Templomban volt ez is. A legfelségesebb, az Isten teremtő keze által épített gyönyörűséges templomban. Ott a nagy tó partján, melybe belerajzolódnak a szigligeti és a badacsonyi hatalmas hegysátorok. Ott, egy csendes imádkozó helyen, a hegylejtőn, ott hangzott el száz és száz ajakról az igazi, a bensőséges mea culpa... Vallom magam bűnösnek... Bánom bűneimet... Igyekszem Istenben élni... Hiszem bűneim bocsánatát... A szél, amint halk fütyöléssel megrázta a tölgylombokat, mintha bűvösen szép orgonahangokat szólaltatott volna meg. Az égen tovaúszó felhőgomolyagokból mintha sugárzóan fehér angyalfejek festőd- tek volna a felséges templomkupolára, az égboltra. A bűnvalló szavakat visszhangozták a hallgató hegyek, az imát vitte fel a szellő szárnya... Amint ott térdepeltünk a rögtönzött oltár előtt, megsejtettem, hogy a legszebb szimfónia, mely e világ elütő hangzavarából kihangzik az égbe, a legszebb zene, melynek hallatára kikönyökölnek az angyalok odafönt a fényes mennyország ablakába, a bűntvalló léleknek imádkozása, a tisztuló

Hagyjad az Qrra a te utadat.

Irta: Szende Ernő. 3.

Palásthy István jó ideig türelmesen várt a szobában, hogy majd csak bejönnek a fiatalok, de hogy csak nem mutatkoztak, fogta magát és megindult a lugas felé.

Etelka azonnal a nyakába ugrott.

— Jaj édes apám, oly igen boldog vagyok.

Palásthy szeretettel ölelte magához a leányát.

— Látom kis lányom. Rólam egéRzen megfeledkeztetek. Felém sem jöttök. Nohát most itt vagyok én köztetek. Kellek-e nektek ?

Etelka jobbról is meg balról is egy csókot cuppantott az arcára.

— Hogyne kellenéi édes apám. Sőt csak most kellesz igazán.

Palásthy megsodorta a bajuszát.

— Tehát eddig nem is kellettem azt a fikom bubáját. Majd hát...

De Etelka nem engedte tovább folytatni.

— Dehogy is nem drága apám. Eddig is nagyon kellettél, de ezután még nagyobb szükség lesz rád. Hiszen oly sok megbeszélni valónk lesz, nemde János?

Radványszky boldog mosollyal hagyta rá.

— Úgy van tisztelendő uram. Sok a

szív dobogása...

... S a sok száz résztvevő szétszéledt. Szívében egy soha ki nem törülhető szent emlékkel, lelkében egy égő gondolattal, hogy ők ennek a nemzetnek, a magyar gondolatnak igazi templomai, hogy ők a szemefényei, és hogy jaj, ha ez a templom beszennyeződik, ha ez a szemfény elhomályosúl.

Zemann Zoltán.

Morzsák

a kér. szövetségek budapesti nemzetközi konferenciájáról.

Ne játsz a lelkeddel.

Torey mondta el egyszer egy blan- kenburgi konferencián: Mikor a hajón jött át Amerikából, látott a h^jón egy embert, aki valami csillogó tárggyal kapózott. Odament s megkérdezte, hogy mivel játszik? »Egy drágakővel — volt a felelet — melyért egész vagyonomat adaadtmn. »Eiszörnyü- ködve mondtam: »Hogyan játszhatik ilyen drága dologgal?* »Unatkozom s ez mulatság nekem*, felelte az illető. Ebben a percben fordult egyet a hajó, a feldobott drágakövet nem tudta elfogni s az begurult menthetetlenül a tengerbe. De sok ilyen bolond ember futkározik a világon, aki unalomból játszik a leikével, amelynek ára az Isten fiának élete voltl (Modersohn.) *

Megtalilható-e az Isten?

Egy német theológus állította fel

megbeszélni valónk.

Palásthy leült

— Akkor hát rajta. De Etelkám, gondoskodj egy kis itókáról, mert a sok beszédtől nemcsak a ti torkotok lehet már száraz, de az enyém is az lesz.

Etelka boldog szökkenéssel lódul a pince felé. A két férfi pedig szembe került egymással. Palásthy kezdte a beszédet.

— Hát halljuk a szót nemzetes uram.

Radványszky János odalépett Palásthy elé.

— Először is arra kérem tisztelendő urat, adja nekem Etelkáját, akit én tiszta szívből, lelkem mélyéből szeretek.

— Es apja ura beleegyezése?

— Azt magammal hoztam. Alig várja, hogy Etelkát, mint leányát, a keblére ölelhesse.

— A szegény pap leányát?

— Etelka nem szegény. Nagybátyja, Palásthy Gábor elég gazdag. Az nőtlen eddig, a vagyon tehát tisztelendő urra, mint a Gábor testvérbátyjára száll. Különben is úgy tudom, tisztelendő uram csupa testvéri szeretetből mondott le a fele vagyonról s átengedte Gábor öccsének s dacára nemesi voltának, a tudományos pályát választotta, Így akarván szolgálatára lenni embertársainak. .

— És az Istennek.

— Úgy van és az Istennek. De lett

azt a tételt, hogy nincs út, amely tőlünk az Istenhez vezetne. Sok ember figyelt fel erre a kijelentésre. Rettenetes és mégis igaz állítás I Az ember minden ereje megfeszítésével sem tud Istenhez jutni. A íarsusi Saul minden vallásossága mellett sem tudott eltalálni Istenhez. De van egy út Istentől az emberhez: Jézus Krisztus. Ezen az utón megtalál minket az Isten. (Kroeker.)

*

Az ember útja.

Az embernek el kellett szakadnia Istentől, hogy ember lehessen, de vissza kell térnie Istenhez, hogy igazán ember lehessen. (Kecskeméthy.)

*

Isten nevelési módszere.

Gyerekek játszanak az utcán. Mikor a játék már nagyon elfajul s rakoncátlanná lesz, egyszer csak ki- rohan az egyik közeli házból egy férfi, megragadja az egyik gyermeket s alaposan elpáholja. Egy szemlélő méltatlankodva háborodik fel ezen az igazságtalanságon, mely csak egy gyermeket büntet, holott mindegyik hibás volt. Meg is kérdi, hogy miért ép azt a gyermeket verte meg. »Mert az az enyém«, hangzott a válasz. Isten is az övéivel szemben a legszigorúbb. (Monsky.)

*

Munkások kerestetnek.

A régi postakocsikon is voltak különböző osztályú jegyek. Az utasok mind egy helyen voltak, de mikor

légyen bármiként is a dolog s forduljon bárhogyan is, nekem Etelka kell s nem a birtoka. Ha semmije se lesz, vagy semmije sincs, akkor is kérem őt magát, egyedül öt. Megkapom tisztelendő uram?

— Rendben van nemzetes uram Etelkával ?

— Igen. Az ő Ígéretét már bírom.

— Akkor hozzáadom az én ígéretem is.

— Köszönöm tisztelendő uram.

A két férfi melegen szorította meg egymás kezét.

— S most még egy kérésem van tisztelendő uram.

— Hadd hallom nemzetes uram.

— Ne nevezzen ezután engem nemzetes urnák, hanem fogadjon máris fiának s szólítson egyszerűen te Jánosnak.

— Egy feltétel mellett megteszem.

— S mi legyen az?

— Az, hogy te engem János fiam, fogadj el a második apádnak.

— Édes jó apám.

A két férfi melegen ölelkezett össze.

Etelka ép most ért vissza és szemre- hányólag nézett rájuk.

— Én rólam egészen megfeledkeznek. Pedig már itt a bor.

Palás'.hy könnyes szemmel nézett rá.

— Tedd le a bort Etelkám s jöjj kö- zibénk.