Harangszó, 1927
1927-05-22 / 21. szám
174 HARANŰSZÖ. 1927. május 22 akik a vagyonukat nem tartják a saját magukénak, de Istenének s akik boldogok, ha úgy sáfárkodhatnak ezzel a rájuk bízott vagyonnal, — hogy örömöt okozhatnak másnak ismeretlenül, titokban... Ne tudja a te balkezed, mit cselekszik a te jobb kezed.... Elmondtam ezt itt egyszerűen azért, hogy örüljenek mind azok, akik e sorokat olvassák: van még áldozatkészség az evangélikus szivekben ! S ha netán vannak e sorok olvasói között is olyanok, akik a Theol. Otthon ügye iránt érdeklődnek, azoknak megsúgom, hogy maholnap már valóban épül a Theol. Otthon, hanem.... hanem... terveinket nem tudjuk teljesen megvalósítani, a szép terveket redukálni kell, mert hiányzik még 500 millió korona azaz 40 ezer pengő az összegből, melyre az eredeti tervek megvalósítása céljából szükségünk lenne... 500 millió, szép összeg. Hanem — íme a példa mutatja — egyszerre együtt lenne, ha még Hz olyan evangélikus akadna, mint említett kedves hittestvérünk, aki 50 millióval járul hozzá az Otthon építkezéséhez... Azt pedig biztosra veszem, hogy számosán lesznek olyanok, akik — ha nem adhatnak ötven milliót — adnak annyit, amennyit a szívük diktál. Ki ennyit, ki annyit! Legyen minden adományon a jó Isten gazdag áldása! Azt a névtelen jókedvű adakozót pedig vajha megörvendeztetné a Ikegyelem Istene azáltal, hogy szép példája másokat hasonló adakozásra indítana... Ez lenne az ő igazi öröme, aki azt tartja: azért még időnk vagyon, mindenekkel jót tegyünk, kivált pedig ami hitünk cselédeivel... De még hozzá teszi ezt is: „ne tudja a te balkezed, mit cselekszik a te jobb kezed!... * Hogy a te alamizsnád titkon le¥ • • • Dr. Deák János. Óda. A soproni ág. hitv. ev. tanítóképző hősi halált halt növendékei emlékére. (Kegyelete jeléül a szeretett, felejthetetlen bajtársaknak; Intézetünk falába illesztendő márványtábla leleplezésére.) Fájó emlékezet szárnyán száll a lelkem egyik csonka végről, másik csonka végre. Mióta ott jártam ...Te tudod Istenem mi szakadt ez árva, porbasújtott népre. — Megállók lélekben öreg almamáter vén kapud aljában ... Úgy folyt szívem Messze toronyóra halkan tizórát ver [vére.,. Csendül kis harangunk esti könyörgésre. Ott ülünk mind együtt zsoltárt énekelve. Imádkozunk buzgón az egek Urához; Hogy csak ifjak tudnak égő hittel telve felrepülni Isten égi zsámolyához. — Idő vén rokkáján zajtalan peregve suhantak a napok.. . Elteltek az évek. Eljött az utolsó bucsucsókos estve. Az ifjú emberhad világgá elszéledt. Lelkűk tudásmagvát... Isten s hon szerelmét pogány, nyers ugaron hintik szerteszéjjel. Szivük hulló vére festi útjok mentét... Keblük bibortüze szent tüzlángban ég él. Ha szivük megcsügged s lelkűk kétség marja; Krisztusos verejték csordul orcáikra: Öreg almamáter, mint hü édes anya, biztatón néz... tekint... küzdő fiaira. — És haladt a munka irdatlan ugaron, Nagy, szent akarattal. Fáradhatlan kézzel. Gyűlt. Fény lett a szellem, mellyel te egykoron keblük ősi hajlék dúsan vértezéd fel — Óh l De szörnyű vihar tört Isten kertjére. Gyermeksereg mellől tanítók hős hada dalos, nótás ajkkal özönlött a vészbe. Fegyverrel kezében állt ki a porondra. Mentek, hogy mit ajkuk hivő gyermeknépnek dalban, zengő szóban naponta hirdetett: Véres csaták ölén áldozva hős éltek, Példaadásukkal így pecsételjék meg. Elmentetek ti is... 5 vissza nem jöttetek... Véretek fölitta idegen föld röge. Drága emléketek. — Sok apró csöpp eset... Forró könnyeket csal sirató szemünkbe. Ti hős halottaink! Dicső neveteket testvéri szivünknek hála tüzvirága fonja körül... S önti hódoló kegyelet babérág övezte csillogó márványba. Öreg Almamáter l Édesanya-hajlék! Zárd híven emlékük kőfalkebeledre. Dicsfényük sugárzón, oltárként szórjad szét... Lobogtasd fel sötét, bús magyar egekre. Ifjak seregét, mely idezarándokol hit, hazaszeretet igéit ismerni: Tanítsd áldozat szentelt oltárodról (Hitüket s a hazát, eyérző, csonka hont); Példájuk követve... Úgy, mint ők szeretni. Dicső halottaink l Drága emléketek, sziveinkbe zárva, hogy távozunk innen; Könnyeik letörlik bús szeretteitek. Kél megnyugvás, béke, sajgó szíveinkben. Érezzük mily fensőbb, mély eszmeközösség csatol bennünket ez áldozatoltárhoz... Nagy, dicső, magasztos; hithü kötelesség: 9 Mindent hit s honunkért" — híven példátokhoz. Szétszórt sírhalmukra, porló poraikra vidd el zsoltárdalunk síró magyar szellő. Az öreg könyv. Irta: Hildebrand Elek. I. Alkonyodik. Ott fönn kigyullnak a csillagok, itt lenn az ablakok. Az ég nyugodt, tiszta, csendes. A föld is pihenni készül. Csend, hallgatódzó csend ... Most, ilyenkor érzem csak, hogy ez a mi földünk is égitest I Oly jő ilyenkor merengeni. Az éjszaka titkokat sejtet és a lélek szabadon kalandozhat. A kertben ülök. Katica bogárka csapódik kezemre. Nagyokat fújtat szegény, aztán felmászik mutatóujjamra ésjmegint szárnyat bont. Vájjon minek ütődik neki megint? Mi ösztökéli tovább ebben a sötét éjszakában? Mit keres? Talán párját? De nagy a világi Hát még egy ilyen bogárkának!... Pici dörgölödik hozzám, a kutyám. Fülel, szimatol, majd a kert vége felé csahol. Ott egy árnyék suhan el. Megismerem: Tőkés Imre. Első gondolatom az, hogy az almámat akarja megdézsmálni, felállók. Nesztelenül kapaszkodik Gajdáék kerítésére. Lopni jár okelme, lopni I Csókot... Nagy imposztor az a legény I... Halk suhanás és megint egy Katicabogárka van a kezemen. Ez is pihen egy kicsit, aztán elrepül. Hová ? Ez is a párját keresi talán? Talán amaz volt a férje, felesége ? Istenem, merre járhat az már 1 ? Oly picinyek ezek az állatok, mégis a legnagyobb tragédia az ö életük is 1... Árnyék suhan el mellettem. Egy öreg asszony: Szemes néni. Köszöntöm. Először megijed, aztán köszön csak. — Hová? — kérdezem. — Haza — mondja, de úgy, hogy ki- érzem: jó volna már otthon lenni, olyan sötét van. — Honnan Szemes néni? — Péteréktől — és remeg a hangja. Nem látom, de hangján érzem, hogy a sírás fojtogatja — A Péter az öccse... — Boros megint? — Az! — susogja és elsurran köszönés nélkül. Ott rekedt az a torkában. — Tudom. Mégis csak furcsa, hogy ebben a csendes, szép alkonyatban, estében vannak emberek, akik a bort jobban szeretik a merengésnél és a káromkodást az imádkozásnál I Hej, mintha sok embernek nem is volna lelke 1... És most már én sem tudok merengeni. Bánt, hogy vannak ilyen emberek. Kimegyek az utcára. Péter a jobboldali szom" szédom. Hallom, éppen most csapja be a konyhaajtót Az alacsony szoba megvilágítva. Igazán csak gyermekmaga8Ságnyi az ablak. Belátok, mert függöny nincs rajta: az is elvándorolt már a többi eladhatóval. A szobában Máris néni. Borzasztó ijedelemmel göngyöl valamit a kötényébe és erősen szorongatja. De már késő. Péter rákiált és üt is egyszerre: — Má meg bújod azt a micsodát I Az öreg asszony megtántorodik. Keze is öreg és kiesik belőle az a valami. Nagyot koppan a földön egy öreg biblia. Lapjai szétnyílnak. Száz és száz kihajtogatott, behSjtogatott lapjára most rátipor a boros ember. Az asszony siránkozik: — Az Istenért apjuk . .. Nem tudom nézni tovább. Elfordulok. Egykedvűen hajlik felém az éj. Az ég még egykedvüebb. Gyermeki boldogsággal mosolyognak a csillagok Isten ölében. A hold is oly vidám 1 Én is az volnék, ha annyi szép, ragyogó gyermekem volna, mint neki odafönt... Fönt mosolyognak, lent káromkodnak és sírnak. __
