Harangszó, 1927
1927-05-08 / 19. szám
1927. május 8 HARANQSZO. A Bárányt család. mint becses ereklye van elhelyezve és amely kép rámába foglalva, az egyik terem falának egyik főékes- sógét képezi. A nejét gyengéden szerető és fogadott fiát a leggondosabb atyai szeretettel nevelő édes apának az volt utolsó akarata, hogy amennyiben fia utódok hátra hagyása nélkül halna el, a saját szorgalmával és nejének takarékosságával szerzett házat hátramaradott kedvesei, a II. kér. ev. egyháznak, valamely — Ejnye Kati néni ezt is csak most tudtam meg magától, hogy a becsületes szegénység szégyen. — Nem is úgy értettem én azt, hogy a szegénységét szégyeli, hanem inkább azt, hogy így lett, mert ki tudja, hogy történhetett. Szeget ütött fejembe a Kati néni szava. — Ki tudja, hogy történhetett? — Érdeklődtem, utána jártam a dolognak, 8 bizony amit megtudtam, amiatt ugyan nem kellett szégyenkeznie szegénynek. A férfi egy erdélyi határmenti kis faluban volt földbirtokos, az asszony pedig a megye főjegyzőjének a leánya. Végzett napszámos munkát, hordott fát, szenet, hogy megkeresse a mindennapi kenyeret a kis családja számára. Volt egy kis fiuk is. De nekik is az oly sok menekült tragikus sorsa jutott osztályrészül, nem volt lakásuk, s az asz- szony meghűlt a szellős vaggonban, s mint utosló menedéket a falut keresték. De hogy menjeuek oda? Mint kéregető koldusok csak nem járhatnak házról-házra ? Egy napon a férfi a főváros zsibongó utcáján, egyik volt tiszttársával találkozott össze. Két kiéhezett, fáradt, szinte gyűlöletes tekintet kapcsolódott viaskodó, a emberbaráti jótékonycélra örökségül hagyományozzák. A nemeslelkü özvegy boldogult férjének és fiának is, aki a múlt évben hosszas szenvedés után elhalt, — utolsó akaratát teljesíté akkor, midőn a múlt év pünkösd napján Jeszenszky Károly lelkészt magához hivatá és vele azon elhatározását közölte, hogy férjének és fiának utolsó akaratához képest, házát a II. kér. ev. egyházra hagyományozza. Az erről szóló véglétért küzdő két rongyos, de a harcban nem hátráló két férfi-ember kézszorításá- ban. A jó barát ajánlotta, próbájlanak színtársulatot alapítani, s a falvakban Így keresi a kenyerüket. Hárman már voltak hozzá s még három társ hamarosan akadt. Elindultak aztán fáradtan, összetörtén. Így kerültek a mi falunkba is. Tengernyi szenvedéssel a lelkűkben táncot járt a lábuk, s vérzett a szivük mégis kacagott az ajkuk. Gondoljátok el — az élni akarásnak micsoda hatalmas lángja lobogott ezekben az emberekben, amely ekkora erőt, bátorságot adott nekik ahhoz az élethez, mely minduntalan megrugdosta, letaposta őket! Élni akartak! De hát miért? Érdemes volt-e ilyen nagy nyomorúságban, s még ezért is ennyit küzdeni. Érdemes-e? Bizony én magam is feltettem ezt a kérdést sokszor magamban. Hanem amint jobban megismertem őket, akkor tudtam meg, az Istenben vetettt határtalan bizodalmuk, s az egymás iránti szeretetük ilyen kérdést nem engedett, nem adhatott az ajkukra, de a szivükben élő nagy szeretet, csak iukább szitdta, élesztgette, az élni-akarás, a boldogulás utáni vágy lobogó lángját. A Kati néni aggálya dacára is elmen157 rendelet alapján, az említett ház azóta telekkönyvileg is az egyház nevére íratott át; azon megszorítással, hogy az csak a hagyományozó özvegy és őt ápoló mennyének, özvegy Baranyi Jánosáé szül. Petz Emma halála után fog az egyház tényleges birtokába átmenni. A magas kora dacára, ritka emlékező tehetséggel és teljesen ép elmével rendelkező özvegy nő és őt ápoló menyje közt való viszony, a hűség és gyöngédség azon példaképére emlékeztet bennünket, melyet az özvegyekké lett Noémi és menyjének Ruthmús. egymáshoz való viszonya tár szemeink elé. A minden áldásoknak Istene teljesítse be rajtuk azon Ígéreteit, hogy ő az özvegyeknek őriző pásztora és, hogy akik az igazság utján járnak, azok vénségük idején is „virulnak, mint a zöldelő pálmafa és azoknak erejük megújul és szárnyukkal magasságra repülnek, mint a saskeselyük: futnak és el nem fáradnak, járnak és nem lankadnak meg.“ (Es. 40 . si. J. K. A soproni líceum a nyolcvanas években. Irta: Hamvas József. (Folytatás.) Haniffel Sándort nagy irodalmi műveltsége tette szelíd, jó emberré. Bizony megharagították őt is néha a gyerekek, de mintha ettől a haragtól maga félt volna legjobban. Az igazi ember akkor nyílt meg benne, tem másnap hozzájuk. Kati néni a konyhában volt térden tartott egy Murilló angyalkájához hasonló göndör-fürtös fejecs- kéjü fiúcskát. Egy ibrikből tejbe-aprított kenyérkével etegette. Kicsit meghökkent mikor meglátott. — Hogy van a beteg? — Alszik. — S fejével az utcai szoba felé bólintott. Halkan csaknem lábújjhegyen léptem a szobába. A kék-kockás dunyha közül, halvány gyermekesen sima arcból két csodálkozó szem ijedten rebbent felém. Aztán mintha csak üres levegő volnék le-, siklott rólam, s szó nélkül csukta be ismét. Leültem az ágya mellé ... Elnéztem a dunyhán pihenő sovány, viaszsárga kis kezet. Egyszerre úgy láttam, hogy a fony- nyadt újjak begörbülnek s a kis kéz lassan ökölbe szorul s a szorítástól szinte meg- megremeg. Nem volt semmi részem az ő nyomorúságának, szerencsétlenségének az okozásában mégis egy pillanatra olyan érzés fogott el, mintha a kis ökölbe szorult kéz ellenem is vádat emelne. Ereztem, hogy ez a haldokló kis ököl vád a világ kegyetlensége, önzése, szívtelensége ellen. Csöndesen rátettem a kis ökölre a ke-
