Harangszó, 1927
1927-04-24 / 17. szám
1927. április 24 HARANQSZÖ. 141 a helyi nyugdíjegyesfiletet stb »Tartsd meg ami nálad vagyon, hogy senki el ne vegye a te koronádatc (Ján. jel. 3 . 11.), »Munkálkodjunk, míg nappal vagyon, mert eljő az éjszaka, melyen senki nem munkálkodhatik.< (Ján. 9 . 4.) Ziermann Lajos e. elnök ezen üdvözlő szónoklata után dr. Zergényi Jenő kormány- főtanácsos újonnan választott egyházközségi felügyelő az üdvözlő szavak hatása alatt megilletődve mindenek előtt hálás köszönetét mond a konventnek ezen újabb, immár ötöd Ízben iránta kifejezésre juttatott egyhangú, tehát annál megtisztelobb bizalmáért és egyházi elnök-társának üdvözlő szavaiért. Hosszabb beszédben kifejti, nem kíván és nem lehet célja, hogy amidőn ma 21 évi felügyelői működése után mint egyházközségünk újonnan választott felügyelője a múltra nézve beszámoló visszapillantást, a jövőre nézve pedig programmot adjon és terjesszen a konvent elé; hisz eddigi két évtizedet meghaladó felügyelői működése mint nyitott könyv fekszik a gyülekezetnek minden érdeklődő tagja lelki szeme előtt, melyből a beszámoló mellett a Programm is kiolvasható. Mint első, 19C6-ban történt beiktatása alkalmával ezúttal is hangoztatni kívánja azt az igazságot, hogy örökké áldólag kell megemlékeznünk őseinkről, akik előrelátó kötelességgel, véres viharok és verejtékes munka közepette megalapozták és megépítették egyházalkotmányunkat, valóságos fellegvárul, mely nemcsak egyházunkat, hanem a közszabadságunkat és nemzetünket is megvédte a reakció támadásai ellen. Az egyházalkotmány igazi, valóságos fundamentuma azonban az egyházközség, mert a gyülekezet az, amely magában is egyházat alkot; gyülekezet nélkül nincs egyházmegye, nincs egyházkerület, nincs egyházegyetem; az összes magasabb szervek a gyülekezetektől nyerik összes jogaikat és egész hatalmukat. Ezeknél fogva jólehet, hogy a sors őt a soproni felső „Miféle apám? — mondja; ki hivat?“ „Téged hivat, hogy clbucsuzhassék tőled. Halálán fekszik nálunk. Jöjj Iván bátyám.“ Nagynehezen megértette Iván s megindult a bíró fiával. Midőn az öreget a házból nyoszolyástól kivitték, a szalma alatta tüzet fogott s ösz- szeégette. Ekkor a falu birájának távolabb eső házába vitték, amely nem égett le. Mikor Iván az apjához ért, csak a bírónak a felesége volt a szobában és a gyerekek a kályha mellett. A többiek mind a tűz helyén voltak. Az öreg a pádon feküdt s egy gyertyát tartva kezében, tekintetét az ajtóra szegezte. Amint a fia belépett, megmozdult. A háziasszony odament hozzá s azt mondta neki, hogy itt a fia. Az öreg közelebb hívatta magához. Iván odament s az öreg így szólt: „Látod Vanja, nem megmondtam neked? Ki gyújtotta fel a falut?“ „Ö, apám, — mondta Iván. Rajta kaptam. Láttam, mikor a csóvát az eszterja alá dugta. Csak ki kellett volna vennem az égő szalmacsutakot s eltipornom, minden jó lett volna.“ „Iván, — mondta az öreg, az én halálom közeledik. Te is meg fogsz halni. Ki a bűnös ? Iván rámeredt az apjára s hallgatott; nem tudott szólni. Haberern Jonatánná, Liedemann Róza a Székács alapította „ Tabitha “ jótékony egyesületnek volt félszázadon át elnöke, lelke, mindene. egyházmegye élére állította és hogy őt az egyházkerület és az egyházegyetem is fontos tisztségekkel ruházta fel, mégis a legnagyobb erkölcsi súlyt mindig az egyház- község felügyelőségére fektette és tette ezt abban a tudatban, hogy gyülekezetünk mint a magyarhoni evang. egyetemes egyház legrégibb, legnagyobb, sőt határszéli fekvésénei fogva legfontosabb és legjelentékenyebb egyházközségek egyikének vezetése fokozott körültekintéssel és felelős„Az Istenre kérlek: mondd meg, ki a bűnös? Mit mondtam neked?* Ebben a pillanatban Iváu magához tért s megértett mindent. Nehéz sóhaj szakadt föl kebléből s Így szólt: „Apám 1“ s térdre esett az apja előtt, sírt és azt mondta: „Bocsáss meg apám; én vagyok a bűnös előtted és Isten előtt!“ Az öreg bal kezébe vette a gyertyát; jobbját pedig homlokához emelte. Keresztet akart vetni, de közben megállt: „Hála neked, Istenem I Hála neked, Istenem 1“ — mondta s megint a fiára emelte tekintetét. „Vanja, óh Vanja!“ „Mi az édesapám?“ „Mit kell most tenned?“ Iván C3ak tovább zokogott. „Nem tudom apám, — felelte, hogyan élek meg“. Az öreg lecsukta a szemeit, mozgatta az ajkait, mintha minden erejét össze akarná szedni; aztán megint felnyitotta szemeit és azt mondta: „Majd csak megéltek; éljetek Istennel s meg fogtok élni.“ Elhallgatott, mosolygott 8 úgy folytatta: „Senkinek sem szabad elmondanod Vanja, hogy ő volt a gyújtogató. Fedezd el a más bűnét 8 Isten kétszeresen megbocsát neked*. Béggel jár. Ezért tehát különös hálával fogadja a konvent bizalmának ötször történt egyhangú megnyilvánulását. Es ezen egyhangú bizalomból meríti azt a reményt is, hogy a konvent és az egész egyházközség újabb áldozatkészséggel fog melléje sorakozni a legközelebb szükségképpen megoldandó súlyos feladatok megoldásánál, melyeket e két szóban foglalhat össze: templom és iskola. Templomunk belseje évek óta beható tatarozásra vár, az orgona pedig ma még a háború alatt elrekvirált sípokat is nélkülözi, pedig azelőtt annak nagyarányú és költséges kiépítése volt tervbe véve. A jelenleg 6 osztályú iskolánk nélkülöz két megfelelő tantermet, pedig iskolánkat mielőbb nyolc osztályúvá kell fejlesztenünk, amire nemcsak a törvény fog bennünket kötelezni, hanem mint határszéli gyülekezet közgazdaságilag, úgyszólván erkölcsileg is kényszerítve vagyunk, mert Ausztriában a nyolc évi tankötelezettség már évek óta általános; e célból és mivel évek óta a törvényesen előirt torna- és kézimunkaterem is hiányzik, az iskola főépületének kibővítése, esetleg uj iskolaépület építése elkerülhetetlen. Isten mindenható segítségébe és egyházközségünk tagjainak kipróbált áldozat- készségébe vetett bizalommal ezen súlyos problémákkal is bátran szembe nézünk és biztosra várjuk azoknak kedvező megoldását, amire a harangok beszerzése, a hősök emléktáblájának felállítása és temető kibővítése körül elért siker is kecsegtet. Végre pedig úgy a konvent. valamint az egyházközség minden tagjának figyelmébe ajánlja gyülekezetünk emberbaráti intézményeit, nevezetesen az árva- és diakonissza intézetet, valamint a testvér- egyesületet és ezeknek hathatós támogatására hívja fel őket. Gyújtsunk előfizetőket és adakozzunk a Harangszó fenntartására. Azzal az öreg a gyertyát két kezébe fogta, összetette kezeit a szíve fölött, felsóhajtott, kinyújtózott s meghalt. # Iván nem jelentette fel Gavrilt és senki sem tudta meg, hogyan támadt a tűz. A szomszéd iránti haragja elpárolgott. Gavril nem győzött eléggé csodálkozni Iván hallgatásán; eleinte félt, később azonban megszokta. A szomszédok felhagytak a civakodás8al. Az asszonyok és a gyermekek is kibékültek egymással. Míg az építkezések folytak, egy közös udvarban laktak. S mikor a község újra felépült, a házakat nem zsúfolták oly szorosan össze; de Iván és Gavril megint szomszédok lettek, mintha csak egy fészekből valók volnának. S jó szomszédságban, mint hajdan az öregek, éltek egymással. Scserbakov Iván nem felejti apjának az intését: „Addig oltsd a tüzet, amíg lobbot nem vet“. Ha valaki rosszat tesz vele, nem gondol a boszúra, hanem azon van, hogy békét teremtsen; ha valaki rossz szót mond neki, nem felel még rosszabbal vissza, hanem inkább tanítja az illetőt, hogy ne mondjon soha semmi rosszat. Erre tanítja az asszonyait és a gyerekeket is. És Scserbakov Iván kiheverte a szerencsétlenséget, sőt jobb módra tett szert, mint annak előtte. (Vígé.)
