Harangszó, 1926
1926-03-21 / 12. szám
XVII. évfolyam. 1926. március 21. 12. 82álit. Alapította KAPI BÉLA 1810-ban. Laptulajdonoa: i Dinintbll Lntüor-Sjövelséo Ái Országos Latlier-Sző vetné* üItäUIos lapja. Kéziratok, előfizetési dijak és rcklamáolók a HARANGSZü szerkesztő kiadóhivatalának Szentgotthérdra (Vasvm.) küldendők. Előfizetést elfogad minden evang. lelkész és tanító. Megjelenik minden vasárnap. 9 Jézusban van reménységem, Benne örök üdvösségem. SxarkeuW-HadóhlraUl: SZENTOOTTHÄRD. Vas vármegye. FlűkkladóhlTatal .Luther-Társaság* könyvkereskedése Bndapeat, Vili., Szontklrályl-u. 61/a. A „HARAM1SZO“ •lóflietésl Ara: ax elad negyedévre 16.000 koroDa. Félévre 30.000 korona. Csoportos küldéssel lO’/e-oa kedvezmény. Amerikába egész évre 2 dollár; az utódállamokba az I. negyedre 20.000 K. Jézusomat nem hagyom! Máté ev. 27.17—21. „Mikor azért egybegyűlekezé- nek, mondá nékik Pilátus: Melyiket akarjátok, hogy elbocsássam néktek: Ba- rabbást-e, vagy Jézust, akit Krisztusnak hívnak ? .. . . Azok pedig mondának : Barabást.“ Jézusunk szenvedés történetének egyik legsötétebb vonása, legmegrázóbb és leglesújtóbb jelenete, amidőn a zajongó tömeg Barabbás mellé áll, és őt veszi védelmébe. Az a hálátlan, elvakult nép, amelynek Jézus az evangéliom drága igéit hirdette, amelyet vigasztalt, gyógyított, amelynek sebeibe öntözte az Isten beszédének enyhítő olaját és borát — ez a nép előbbre helyezte, védelmébe vette inkább Barabbást, a tolvajt, a gyikost, mint a világ Megváltóját! . . . Pedig mennyire világos, hogy ennek a népnek oda kellene magát vetni a főpapok és az írástudók közé, hogy megmentse jóltevő Mesterét; vagy legalább is segedelemért kellene kiáltani az égre, a mindenható Istenhez! ... De a nép mást kiált! „Bocsásd el Barabbást!“ . . . Ez a Barabbás pedig gyilkos volt.. . Ám, nehogy azt gondoljátok, hogy ez csak régi történet. Óh, nem! Ez a kiáltás végigszáll ma is a világon. Hányszor halljuk napjainkban is! . . . Amikor a megcsalt, félrevezetett tömeg, inkább hallgat a harcra tüzelőkre, mint a békesség Fejedelmére, amikor az elvakultak pártja gyűlölettel kiált: „Félre, félre a vallással, a keresz- tyénséggel!“ . . . mindannyiszor a régi választás esik meg, mindany- nyiszor újra felhangzik: „Barabbást! Barabbást!“ . . . Vagy amikor gúnyolódás, csúfolódás, és durva tréfa támad a legszentebb dolgok felett is, vagy ha gondolunk a szabadgondolkodók tanításaira, akik csak anyagot ismernek s lélekről tudni sem akarnak; ha eszünkbe vesszük az istentagadók kárhoza- tos elveit, nem látjuk-e megismétlődni a régi történetet, nem halljuk-e ma is a borzalmas kiáltást Jézus ellen — s Barabbás mellett!... De mindazoknak, akik Barabbás mellé állottak — akár a régi időkben, akár a mi napjainkban — két dolgot nem szabad elfeledni. Először azt, hogy az Úr — király és akármilyen örvénylő hullámok csapkodnak is, bármennyire dühöng a zivatar — a magasságok Úra nagyobb mindezeknél! És Mózes Izrael népével ott áll a pusztában. Utána az egyiptomi szolgaság, előtte az ígéret földje. Ámbár nagy bizodalommal tekint a jövőbe, mindazonáltal néha a kétkedés is elfogja. Nem csoda, ő is csak ember volt. Aztán meg látni szerette volna a jövendőt, Isten orcáját szinről-szinre. „Űram mutasd meg a te dicsőségedet én nekem.“ Az Úr nem teljesíti kérését, hanem azt mondja: „íme állj ott a kősziklán és az én kezemmel befedezem a te szemeidet, és hátul meglátsz emgemet, de orcámat nem láthatod. (Mózes II. 33.23.) Az élet gondjai, vándorútunk sok, sok akadályai között mi is szeretnők látni nem egyszer a jövendőt, szinről-szinre. Legtöbbször, sőt talán mindig úgy vagyunk, mint Mózes, aki mikor mellette ment el az Úr, nem vette észre. Mi is, igen másodszor: Krisztus kősziklára építette az ő egyházát és a pokol kapui sem vesznek azon diadalt!... Igen, a Krisztus egyházának hívei, ha még annyian kiáltanak is B«- rabbás mellett, felemelik szavukat és szembe kiáltják: „Jézust el nem bocsátom, Mivel magát adta értem ; Nagy hálával öt áldom, Legyen övé teljes éltem. Ö én világosságom, Jézust el nem bocsátom. Nem bocsátom el soha, Mind a sírig néki élek j Sorsom jó, vagy mostoha Benne hiszek és remélek Szívvel, szájjal kiáltom: Jézust el nem bocsátom.“ Ámen. sokszor, amikor már elment mellettünk az élet, a midőn a velünk történteknek a „hátát“ látjuk, csak akkor értjük meg, hogy mit akart velünk az Úr. A cirenebeli Simon gyanútlanul jön haza a mezőről, egyszerre csak megragadják és kényszerítők, hogy a Jézus keresztjét vinné. Simon — először méltatlankodik, haragszik, zúgolódik, miért épen ő, — ott van a nagy tömeg, milyen jól megy annak a sorsa — azok között senki sem visz keresztet, csak ő az ártatlan . . . Látván azonban az előtte szeliden és alázatosan lépkedő Jézust, megnyugszik sorsában, panasz nélkül viszi a súlyos keresztet. Későbben, Jézus feltámadása után amidőn az események „hátát“ láthatja, már dicsekszik kereszt hordozásával. Mi hozzánk is sokszor úgy szól az Úr, mint nagycsütörlökön este Az élet háta. Irta: Szekey Andor.
