Harangszó, 1926
1926-10-31 / 44. szám
370 HARANQSZÓ. 1926. október 31. vériségnek, Isten és a törvény előtti egyenlőségnek a gondolatát; a reformációval felszabadult Biblia hatására távozott a szívből a szolgai félelem, hogy helyet adjon az Isten iránti bi- zodalmas hitnek; az igaz hit nyomán virágzott fel újra a keresztyénség első századából ismeretes tiszta erkölcsi élet. A babonás tudatlanságot, az álszenteskedést, az önkínzó rajongást felváltotta a szabad vizsgálódással fellendült tudomány; az embereknek a szívét elárasztotta az őszinte vallásosságnak a melege, mert áthatotta azt az evangéliomnak isteni ereje. — És amint a ködös-borongós őszi éjszakák után egy* egy verőfényes nap felfrissíti a vérünket, felmelegíti kedélyünket, úgy üdítette, elevenítette fel a nyomasztóan sötét középkor után a reformációval újból előhozott Isten igéjének a gyönyörű napja is az emberiségnek már- már elalélt szívét- lelkét, úgy ösztönözte új, nemes munkára az addig lenyűgözött akaratot, s így sugárzott új életerőket a világ elernyedt idegzetébe s megváltoztatta, megnemesbítve megújította nemcsak a valláserkölcsi, hanem az állami és társadalmi élet képét is, sőt az istenfélelemmel, a tiszta erkölccsel párosult szorgalom, józanság, takarékosság még a gazdasági életet is fellendítette. — Nem volna-e tehát hálátlanság meg nem emlékezni a reformáció múltjáról ? De a puszta megemlékezés még nem lehet igazi reformációi ünneplés. Ennél sokkal többre van szükség. Wittenbergben a vártemplom közeAlikor a kirílykisasszony legszebb... Mese. Irta: Csite Károly. Elveszítette urát a gonosz mostoha, ki- kísérte szegényt a temetőbe, azzal aztán elveszítette a szívét is teljesen. A két árva, mostoha gyerekét kivezette az országútra: — Fel is út, le is út, menjetek, haszontalanok, anyátok és apátok után. Egyik az ördöghöz, másik az Istenhez ment szolgálatba : Válasszatok, hogy melyik után mentek?... Nesztek egy-egy pogácsa utra- valóul... Azzal egyet lódított a csöpp gyermekeken. Álmoska, a kis öccsike, megtántorodott s elvágódott az út porában. Keservesen sirni kezdett. — Ne sírj, Almoska, ne sírj! Mutasd, hol ütötted meg magadat? Megfujom. Fehérke, a csöpp Álmoska negyed arasznyival nagyobb nénikéje, forró lehelletével csókolgatta a fiúcska megkékült homlokát. — Ugy-e, már nem fáj? — Már nem fáj, — szepegte Álmoska. lében van egy malom. Amíg én ott néhány évvel ezelőtt a templom érc ajtajába öntött 95 tételt olgasgattam, a múlton való tűnődésemből a malom zakatolása figyelmeztetett a jelenre. — Az élet malma is folyton zakatol, a múlton való merengésből a jelenre ébreszt bennünket és a jövőre irányítja figyelmünket. Arra figyelmeztet, hogy most is sokan éheznek és szom- juhoznak az igazság után. Tenni kell valamit, hogy azok megtalálhassák az igaz élet forrását. A társadalmi bajok miatt sok a panasz. Keresik a baj okát mindenben, talán éppen csak abban nem, amiben megtalálhatnák. Talán nem prédikálunk már eleget? Nincs elég egyesületünk? Nem írnak elég receptet az orvoslásra? Mindebben nincs hiány 1 Annál nagyobb hiány van a hitben és a szeretetben. Félretették az emberek — még az evangélikusok is igen sokan — az Életkönyvét, vétkes könnyelműséggel mellőzik Isten igéjét; azért ingott meg szivükben az a hit, amely meggyőzi a világot, fölemeli az embert a múló anyagon s az életben tevékeny szeretet alakjában valósul ható erőnek, amint a jó fa gyümölcsében tárja elénk életerejét. Áitaldnosságben még a keresztyének is mindent az érdek, a haszon szempontjából ítélnek meg és legtöbbször az cselekedeteiknek a rugója. Ez is mutatja: mennyire meg- izetlenült az a só, amelynek ízt adó, romlástól óvó erejére pedig igen nagy szüksége van a világnak; szinte ki • alvóban az a világosság, amelynek mindig ragyognia kellene; megrom— Akkor hát menjünk, mert nekem még fáj 1 — Mi fáj neked, Fehérke? — Az is fáj, hogy elkergettek, még jobban fáj, hogy téged eltaszitottak, de legjobban az fáj, azért fáj a szivem, mert mostohánk mondott. — Mit mondott, Fehérke? — Azt mondta... azt mondta, — zokogta a kis lány, — hogy anyuskánk az ördöghöz ment szolgálatba. — Nem igaz, nem igaz 1 0 is Istenkéhez ment szolgálatba. Kérdezzük csak meg valakitől. — De Kitől ?... Nincs erre senki... — Itt van egy kis madár az ágon. Bizonyosan tudja, mert sokat repül magasan a mennyország felé ... Te, jó madár, mondd meg: Istenkénéi szolgál-e anyukánk? — Csip, csirip, csip-csip-csip I — hin- tázta kedvére magát egy kis veréb az út- széli cseresznyefa kihajló ágain 1 — Hallottad, Fehérke? Felelt a kis madár 1 — Hallottam, de nem értem, mert veréb nyelven mondta. — Bizonyosan azt mondja, hogy Istenkénéi van. Én megértettem ... Mentek, mendegéltek előre a végtelen lőtt az a kovász, amelynek éltetőén kellene átjárnia az emberiség nagy tésztáját. Mit tegyünk ? Emlegessük a múltat s annak szépségét ? Azzal nem segíthetünk a bajon. Útmutatás, ]ó példa kell a világnak. Evégett kövessük azoknak a hitbuzgóságát, akiket semmiféle anyagi érdek, semmiféle haszon, semmiféle fenyegetés, még a halálos veszedelem sem tántorított el Krisztus Urunk tiszta evangéliomától! Kövessük azokat, akik nem törődtek a fáradsággal, nem ismertek akadályt, nem riadtak vissza a legnagyobb áldozatoktól sem, amikor az evan- géliomi anyaszentegyház ügyét szolgálhatták és a hitükben gyökerező szeretetükkel is Krisztus tanítványainak bizonyultak. Az Úr oltalmával az ellenségtől örökösen háborgatva, üldöztetve is megőrizték az igaz hitnek és a tiszta erkölcsi életnek egyedüli forrását és szabályozóját: a Szentirást, megépítették s azzal együtt reánk hagyták templomainkat, kivívták és számunkra is biztosították vallásunk szabad gyakorlását. Tartsuk meg, becsüljük, szeressük ezeket a mi drága kincseinket 1 Az emlékezés mellett ilyen értelmű fogadalom is legyen reformációi emlékünnepünk és ezt a fogadalmat tartsuk meg életünk utolsó lehelletéig 1 Felsőipariskolán gépészeti szakot végzett 26 éves evangélikus nőtlen fiatalember, aki már mint önálló főgépész működött, megfelelő állást keres. — Cím a kiadó- hivatalban. 4—4 hosszú poros országú'on. A nap forróm égetően sütött. — Jaj, jaj, Fehérke! égeti a por a lábamat. nem tudok menni ( — Viszlek a hátamon. Jer, kapaszkodj fel. Gyermek vitte a gyermeket, nyögve, nyögdicsélve. Nem bírta sokáig a kis leány. — Üljünk le, Álmoska, az árokpartra. Lekuporodtak a gyepes árokpartra, egy kis bokornyi sóekalevél mellé. — Ót), be jó, milyen jól... Ne haragudj sóska, hogy megeszünk! ... Mind egy szálig elfogyasztották a sóskalevelet. — Együk meg, Fehérke, a pogácsánkat is. Még éhes vagyok. — Együk meg hát, Álmoska. A kis bugyorból elővették a pogácsákat s mikor beleharaptak, akkor vették csak észre, hogy gömbölyű kavics mind a kettő. — Istenem, Istenem 1 de becsapott bennünket a mostoha 1... — Eldobom 1 — mondta a fiú csalódott szívvel. — Ne dobd el. Amott őriz egy pásztor bácsi báránykákat, megkérdezzük tőle, látott-e már ilyen pogácsát? — Menjünk, kérdezzük meg ... A pásztor az utszélen furulyáját fújta.
