Harangszó, 1926
1926-10-17 / 42. szám
1926. október 17 HARANGSZÓ. 355 gadó avató beszédében rámutatott az örök igazságra: az anyaszentegyház nemcsak emberi erővel dolgozik, hanem mindenekelőtt örökkévaló erővel. Akik isteni erővel építenek, azok aratnak. A dörgicsei gyülekezet is az isteni erőnek a birtokában volt dűl képes ezekben a nehéz időkben, nyomorúságos esztendőkben, amikor a fö'd csak fogyatékosán adta meg a gyümölcsét, s nem egy helyütt a szükség ül le a családtagokkal az asztalhoz, újjáépíteni templomát. A templom újjáépítése körül a férfiak fáradhatatlansága, burgósága, áldozatkészsége mellett, kivette a maga részét a gondból, fáradalmai, ból, áldozatkészségből a nőegylet is A jó Isten jutalmazza meg őket buzgó- ságukért, amit az ő házában az ő házáért cselekedtek. ;Majd megáldván a - templomot, felavatta azt az Atyának, Fiúnak, Szentlélek Istennek nevében, esdő fohásszal: »nagyobb legyen e második háznak dicsősége az elsőnél “ Ezután Máté ev. V. 10. verse alapján az emléktáblát leplezte le a püspök. Az apostolok ihletével és tüzével mutatott rá ezúttal is beszédében magyar evangéliomi anyaszentegyházunk történetében a vértanuk ármádiájára, kiknek ajkuk néma, s mégis egy örökké zengő szót hallat minden időben : .Boldogok a kik háborúságot szenvednek az igazságért, mert övék a mennj eknek or zága; Zsédenyi István nemes alakjára, ki a rettenetes szenvedések és kisértések dacára is hitét vallását, Krisztusát meg nem tagadta. Lipótvár, Kapuvár nyirkos börtöne, Nápoly, Szicília annyit beszélhetnének az ö s társainak szenvedéseiről, akikkel együtt hajtotta a gályát, ezt a kegyetlen úszó koporsót a halál tengerén, miglen ütött a szabadulás órája s az Úr visszahozta az ő foglyát, mert hívták őt vissza a szőlővel beültetett dőr- gicsei dombok, zúgásával a Balaton. Visszajött 8 amint szakálával, sápadt arcával megjelent az utcákon s megnyugtatta Ki. oporjesl kollégium volt diákjai országos sző vétségbe tömörültek PApp József dr. a pesti ügyvédi kamara elnökének vezetése alatt. — Az eperjesi kollégium régi alakjában. — kezét a gyermekeken, kiket keresztelt, konfirmált és elbocsátott a hűség útjára, egy élet vértanuságával hirdette a hűség bizonyságát : Aki hű mindhalálig elnyeri az örök élet koronáját. Egy élet vértanuságával hirdette ezt az örökké való igazságot, amikor elment más templomba prédikálni az Isten igéjét, hirdeti emlékével az uj dörgicsei templomban is szüntelen, hirdeti és prédikálja mindnyájunknak: Légy hű mindhalálig! Legyen emléktáblája, mint egy tűzben aláragyogó fényes szem azért, mely vigyáz gyülekezetére, anyaszentegy- házunkra. Világítson ki az utakra, ahol az élet pezsdü! s a fejlődés irányai találkoznak s prédikáljon a nemzethez: nehéz és aggodalmat keltő időkben gyűlöletet a keresztyén egyházok között, kultúrharcot felébreszteni könnyebb, mint azt pusztító útjában megállítani. Halállal játszik az a nemzet, mely a jog helyett a nyers hatalomra támaszkodik halállal, ahol a különböző társadalmi osztályok egymást erőt- lenitik, egymást pusztítják, ahelyett, hogy közös eszmék tűzkeresztségében testvéri szeretetben szolgálnák a hazát. Az emléktáblát a gyülekezet nevében megkapó beszéd kíséretében Jónás Lajos helyi lelkész vette át. Az ünnepi szószéki beszédet Nagy Lajos zalai esperes tartotta Lukács 19.88—40. alapján. Szónoki erővel előadott költői szépségű beszédben rávilágított az emléktáblával kapcsolatban egyházunk viharos üldözésére, a hitvallók lángoló hithűségére, Isten örökkévaló kegyelmére. Az ünnepi isteni- tisztelet Z^iray Lajos nagyvázsonyi lelkész buzgó imájával és közénekkel ért véget. Az ünnepi istentisztelet közben Kovács Sándor felsödörgicsei tanító vezetésével szép gyermekkarok emelték az áhitatot. Az istentisztelet után díszközgyűlés volt. Ennek keretében fogadta a püs- — pök a küldöttségeket. A zalai egyházmegye üdvözletét a püspök előtt Nagy Lajos, a veszprémi egyházmegyét, Hering János veszprémi lelkész, a somogyi egyházmegyéjét, Mesterházy Sánbor esperes, a veszprémi református egyházmegye üdvözletét Szűcs József esperes, a törvényhatóság üdvözletét dr. Demeter György, a zalai egyházmegye tantestülete üdvözletét Kovács Sándor igazgató tanító tolmácsolták. A presbitérium üdvözletét a lelkészlakon fogadta a püspök. Délben a gyülekezeti nöegylet rendezésében ünnepi ebéd volt, amelyen számos felköszöntő hangzott el. Felköszöntőt mondottak Kapi Béla püspök, Jónás Lajos helyi lelkész, Berzsenyi Jenő egyházmegyei felügyelő, Szűcs József ref. esperes, Nagy Lajos esperes, Góczán Zoltán r. kath. helyettes plébános, Magyary Miklós, Fenyves Ede tb. esperesek, Guggenberg Károly nyug. tábornok, dr. Demeter György főbíró, dr. Héjj Imre nemzetgyűlési képvi-' selő, Mesterházy Sándor esperes, Zsiray Lajos, Menyhár István lelkészek. A délutáni vallásos ünnepélyen Mesterházy Sándor a somogyi egyházmegye esperese imádkozott, majd Magyary Mikreket adj, akit a Te félelmedbzn fölnevelhessünk, más kéréssel én már nem zaklatlak 1* A töviskoszoruzta fő pedig ott a keresztfán, mintha mélységes szánalommal tekintett volna alá a szegény halandóra, aki föltartóztathatatlanul siet immár balsorsa elé, s ez a hála-fohász volt az utolsó, amely szivéből fakadt. Meleg párák áradtak a nedves tavaszi főidből s szinte megrészegítették a fiatal férfit: ,Be szép az élet, de boldog ember, kire szerető párja vár I“ Már ott terül el lábainál kis faluja a hold szelíd fényében, akácvirágok illatát hozza feléje a szellő, a csillagok állása után ítélve, éjfél lehet. Ahogy az udvarába lép, halkan szólítja házőrző kutyáját, nehogy zajos örvendezésével fölriassza az asszonyt. Ám a hűséges állat nincsen sehol, csak panaszos szűkölése hallattszik hátulja kamrából. Miért zárták be vájjon a szegény állatot ? Nem nyitogatja az ajtót, hanem az ablakra kerül, hogy halkan megkopogtassa azt, kérjen bebocsátást mint a szerelmes legény. Megdöbbenve látja, hogy a szobában világosság van. Nyilvánvaló ez, noha a piros függöny fölé valami sötét kendőt is akasztottak, de az nem födi teljesen az ablakot, s fönnt egy tenyérnyi sávon át kiszűrődik a fény. Még most se fog gyanút. Jaj, talán beteg az asszony — tegnap is aléltságról panaszkodott s most az anyja viraszt betegágya mellett I Amint ott áll töprenkedve egy pillanatig, egyszerre mintha a szobából pohárcsen- dülés, halk beszéd, dévaj kacagás hangja ütné meg fülét, és ekkor egy szörnyűséges gondolat vitlanik át agyán. Elkapja félkezével a diófa ágát, mely védelmezőén a kis ház felé hajol és egy szempillantás alatt fönn terem rajta. Onnét belátni a szobába a résen át, melyet nem takar a függöny. Szegény János bár vesztette volna el inkább a szeme világát, semhogy azt lássa, ami otlbenn történt. Lámpa égett az asztalon, még a két rézgyertyatartóban is égett a gyertya. Meg volt terítve szép fehér abrosszal, rajta boros üvegek, poharak, sfiithús, sütemények, egész nagy lakoma. Az asztal mellett ott ült a Kasznár urfi, meg az 6 szépséges felesége, és a karjával átölelte az urfi nyakát. A másik kezében pedig egy piros almát tartott, abban harapdáltak fölváltva, hol az egyik, hol a másik. És viháncolva kacagtak hozzá. Bizonyosan öt, a jámbor, gyanútlan, megcsalt tökfilkót nevették. Nem volt az emberi-hang, egy vad bika bődülése volt az, amely a János kebléből kitört. A megrémült szerelmes párnak nem volt még annyi ideje se, hogy a menekvésre gondolhatott volna, már reájuk döntötte az ajtót, és ott állt előttük vérben- forgó szemekkel. Egy lóditással félrevágta az útjából a halálsápadt asszonyt, aztán fölragadva az asztalról egy kést beleütötte tajtékzó dühében a csábító mellébe. Jajgatva esett az össze, megdermedve a rémülettől, még védekezni is elfelejtett. Az ősember vad igazságszolgáltatása volt ez, akitől elvették orvul a párját. Az asszony rémeB visítások közt menekült, pedig az ura még üldözni se tartotta érdemesnek. A vér láttára a gyilkos mintha kissé kijózanodott volna. Lihegve állt s idegenül tekintett szét a szobában, mely elárult boldogságának színhelye volt aztán fölemelte a földről a véres eszközt és lassan megindult kifelé. Az asszony sikoltozására fölzendült a majorban is a cselédség, s botot, vasvillát kapva föl futottak segítségére, de ahogy a kapkodó szavakból a tényállásról értesültek, nagyban mérsékelték sietésüket, hogy menekülni engedjék szerencsétlen társukat. „Mindig féltem, hogy veszedelem lesz, ha egyszer kinyílik a szeme —* dör- mögött az egyik. „Régen Így kellett volna már* — dobogott a másik. fánosnak azonban eszében se volt menekülni. Vontatott nehéz lépésekkel a községháza felé tartott, ott volt a csendőrök éjjeli szállása. Oda benyitott. Katonaviselt ember volt tudta a regulát. (Vége köv.)
