Harangszó, 1926
1926-08-15 / 32. szám
272 HARANQ5Z0. 1926. augusitn« 8 tott megható gyászbeszédet, Schöck Gyula másodlelkész pedig imádkozott. A simái László Miklós püspöki titkár mondott szívből fakadó imát s áldást. Vértesi Sándor 1847. augusztus 30 án Felsőszoporon (Sopron m.) született. Miután szülői Nemeskérre költözködtek, itt járt iskolába. Középiskoláit a soproni Lyceum- ban, a theologiát a soproni theol. akadémián, valamint haliéi egyetemen végezte. Kortársai voltak Halléban 1873/4. évben, mint az ottani magyar egylet tagjai: Zvarinyi János, Frint Lajos, Stiegler Gusztáv (volt lelkész), Cserháti (Hecht)) Sándor (később hires magyaróvári gazd. akad. igazgató), Nikolits, Bukuresti, Scharbert Ármin. Ez utóbbi Halléban halt el, kinek sírját a haliéi Magyar Egylet ma is kegyelettel gondozza. 1874. október 15-én Karsay püspök avatta lelkésszé. Nemeskéren, Baty- tyándon káplánoskodott 1878. évben a tési (Veszprém m.), 1880 ban a zalaistvándi gyülekezet hívta meg lelkipásztorául. Megvetette alapját a zalaszentgróti leány és a zalaegerszegi anyaegyhá; községnek. Gyülekezete apraja-nagyjának, sőt az egész vidéknek nemcsak hűséges pásztora és lelkiorvosa, hanem testi orvosa is volt, amennyiben rendes orvos, helyben és a szomszéd községekben abban az időben nem lévén, homeopatha tudományával és gyógyszereivel díjtalanul sok beteget meggyógyított. Megtakarított pénzét ő is a haza oltárára hadikölcsönbe fektette és apostoli szegénységben, de Isten kegyelmében, az örökélet nagy kincsének elnyerésében reménykedve, adta vissza nemes lelkét Teremtőjének. Az elhunytat neje, született Czipott Amália, fia Vértesi Zoltán, magyarbó'yi lelkész, leánya Vértesi Lenke, férjezett Kemény Károlyné, unokái és a nagyszámú rokonság s jóbarátai gyászolják. Emléke legyen áldott közöttünk is! Öív. Vértesi Sándorné szül Czipott Amália úgy a maga, mint gyermekei s az összes rokonság nevében fájdalomtól megtört szívvel — de Isten akaratában megnyugodva — tudatja, hogy forrón szeretett férje, a gondos jó apa, após, szerető nagyapa és rokon Vértesi Sándor voit zalaist- vandi ág. hitv. ev. lelkész, a kemenesaljai egyházmegye kiérdemelt pénztárosa áldásos életének 79 ik, legboldogabb házasságának 48-ik évében, július 30-án délután 1 órakor hosszas szenvedés után jó lelkét visszaadta az ő Urának és Teremtőjének. A megboldogultnak drága bűit tetemeit augusztus 1-én délután 4 órakor helyeztük el a gyászházból a szombathelyi sirkert- ben örök nyugalomra. .Jöjjetek en hozzám mindnyájan kik megfáradtatok és megterheltettetek és én megnyugosztlak titeket“ Soha el nem múló kegyelettel őrizzük meg felejthetetlen emlékedet! Vértesi Zoltán, Vértesi Lenke férj. Kemény Károlyné gyermekei; Vértesi Zoltán- né szül. Vajda Jolán menye; Kemény Károly veje; Vértesi Lolika, Vértesi Ilike, Kemény Lenke, Kemény irénke férj. ifjú Vitálisz Károlyné unokái. A zorványi vár ura. Irta: Szombati] Ernő. 17) Az apa torkát a sirás fojtogatta. Kitárta a karjait. — Jer a keblemre én édes kis fiam! A fiúcska odarepült az apa keblére s hangos zokogás rázta meg az egész testét. — Apám, jó apám! Te vagy az én apám? Zorványi könnyein át mosolygott s úgy ölelte, csókolta a fiát. — Én vagyok kicsi fiam, én vagyok. János a sarokba vonult s ott hangos sírásra fakadt. Varsády szeméből is hullottak az örömkönnyek. Pár percig néma csend volt a szobában. A kis Tihamér felkapaszkodott az apja térdére, két kezével átölelte a nyakát s odabujt az arcához s ott sugtak-bugtak egymás fülébe kedveskedő szavakat. Végre Zorványi felállott s oda vezette fiát Varsádyhoz. — Ez a bácsi, kis fiam, a mi tisztelendő urunk. Ő ép úgy szeret téged, mint én. Szeresd hát te is mindig őt. A kis fiú egyszeriben ott termett Varsády két ölelő karjai között s csókolta jobbról-balról azt a jóságos szelíd arcot. — Ez meg a mi derék Jánosunk, aki sokat fáradott, hogy téged megtalálhassunk. öleld meg őt is. Megérdemli. János hangosan felzokogott az örömtől. — Oh uram, uram. De aztán, hogy a kis fiú feléje közeledett, egyszeriben megfeledkezett mindenkiről. Hirtelen leült a földre s úgy szorította magához a gyermeket, aki szeretettel cirógatta meg az arcát. János elkapta a cirógató kezet s egy cuppanós csókot nyomott rá. Azután felugrott, ölébe kapta a gyermeket s indult az ajtónak. — Most már mehetünk is, nem- zetes uraimék. Zorványi és Varsády köszöntek és eltávoztak ők is. Első dolguk volt, hogy most egy fuvarost keresnek, mert a fiú miatt lóháton nem mehettek. Hamarosan meg is alkudtak eggyel. A lovaikat hátra kötötték a kocsihoz s megindultak haza felé. A negyedik nap estéjén már ott voltak a paróchián. Hamar lepihentek, hogy kiheverjék az út fáradalmait s másnap újult erővel keltek mind fel. Kivált János már hajnalban felkelt s odaült a kis urfi ajtaja elé s türelemmel leste annak ébredését. Biz az jó későn ébredt. Szegényke, talán most aludta először boldog gyermekálmát. Nó, de végre felkelt s aztán János volt a legboldogabb. A karjaiba kapta s vitte ki a kertbe, s ott játszadozott véle, mintha csak ő is gyermek lenne. Az alatt odabent Varsády és Zorványi komoly beszélgetésbe merültek. Gáspár úrról volt szó. Közben Zorka is jelentkezett s elmondta, hogy semmi különöset nem tapasztalt. Legfeljebb azt említi még fel, hogy tegnap sokan érkeztek, ma is kora reggel jöttek a zorványi várba, mert Gáspár úr vadászatot tart. Hosszas tanakodás után abban állapodtak meg, hogy ma nappal nem csinálnak semmit a vendégek miatt, de majd este felmennek a várba, akkor a vendégek elszéled- nek s rendezik a dolgot, ha csak lehet, barátságosan, még mielőtt a királyi hírnök megérkezik. Akkor már késő lenne, mert az úgy lehet, elfogná azonnal Gáspár urat s vinné magával. S ezt Zorványi mégsem akarta. Nagy boldogságában megbocsátott öccsének, sőt elhatározta, hogy segíteni fogja anyagilag is, hogy valahol meghúzhassa magát addig is, míg a dolog feledésbe megy. És Varsády helyeselte a nemeslelkű férfi elhatározását. Este, úgy tizóra felé, elindultak ketten. A falutól a vár lehetett olyan jó egy óra járásnyira. Szapora léptekkel mérték az útat. Már a fele útat megtehették, amikor egy nagy villámlás hasította ketté az eget s nyomban rá nagy dördülés rázta meg a hegyeket. A szél egyszeriben feltámadt s a vihar váratlan gyorsasággal tört ki. Erre aztán kettőzött gyorsasággal iparkodtak előre. * A vár ablakai fényesen ki voltak világítva. Ott benn meg Gáspár úr mulatott néhány ottmaradt barátjával. Bosszús volt Gáspár úr, mert a szerencse nem kedvezett neki, nem lőtt semmit. Sőt kis hija, hogy ott nem hagyta a fogát. Ugyanis, rálőtt egy medvére, de csak ép hogy megsebezte. A második lövés meg nem talált. S a sebzett állat nekirontott. Egy lökéssel feltaszította. Ha az utolsó pillanatban egyik társa le nem teríti egy jól irányzott lövéssel, a medve szétmarcangolta volna. Hát erre áldomást kellett inni.
