Harangszó, 1926

1926-08-01 / 31. szám

264

HARAROSZO.

1926. augusztus 1

A herceg odalépett az ablakhoz 8 belemélyedt annak olvasásába.

Zorványi egy neheztelő pillantást vetett Varsádyra, kinek az arca csak úgy ragyogott. Amikor elolvasta a herceg az írást, a fejével egyet bólintott s azzal oda tette a többihez s aztán oda lépett Varsá- dyhoz.

— Köszönöm, hogy volt szíves egy vitéz katonára felhívni a figyelmemet.

S melegen megrázta a kezét.

Aztán Zorványinak nyújtott kezet.

— Köszöntöm önt, mint vitéz katonát. Sok ilyen kellett volna már régen, s akkor a török nem fészkelte volna be magát százötven évre Magyarországba. Ügyét magamévá teszem s igazságot szolgáltatok.

Még ma audenciára megyek ő- felségéhez s rendbe hozom a dolgot.

Pár nap múlva kézhez kap mindent, amire szüksége lesz, hogy igazságos jogaiba visszahelyeztessék, addig legyen türelemmel, s tartózkodjék addig a városban.

Varsády és Zorványi boldog érzéssel hagyták el a hercegi házat s egy közeli vendéglőben vettek szállást s reménykedve várakoztak.

Harmadnap már hivatta őket a herceg. Két ív papirt tartott a kezében.

— íme itt van egy okirat, amely elrendeli, hogy fiát a nagyszombati jezsuiták adják ki annak, aki ezen iratot felmutatja. Ha esetleg a fiú már nem volna ott, az nem tesz semmit, bárhol, bármily kolostorban található is az, eme irat elrendeli, hogy az apának vissza- adassék.

S avval átadta Zorványinak.

— Aztán, itt van ez a másik, amely nyílt parancs, Zorványi Gáspár számára, hogy az összes átvett birtokot azonnal adja át a törvényes tulajdonosnak, ő maga pedig, mint nemesi bűnös, itélőszék elé állíttatik, s az ítélkezni fog nemtelen cselekedetei felett. Önök most menjenek a gyermek után.

— Igaz, önök hol lesznek azután? Hol találhatja meg önöket a hírnök ?

Varsády szólalt meg.

— Zorványban leszünk a paro- chián fenséges imám. Az ut ezen a falun vezet keresztül a zorványi várba. A hírnök tehát ott ránk talál.

— Helyes. Majd ilyen utasításokkal lesz ellátva a hírnök. Iparkodjanak mielőbb hazaérni, hogy a hírnök odahaza találhassa önöket. Egy hét alatt megtehetik az utat. Legyen inkább több. Mondjuk, mához tized napra a királyi hírnök innen útnak indul. Ez alatt az idő alatt önök okvetlen hazaérnek. És most Isten velük kedves uraim.

A két ember azt sem tudta, hogy került ki az utcára. A fejük kóválygott, zúgott, mintha borgőzös lett volna. De a szívük annál örörn- teljesebben vert. Hogyne! Mikor az apa keblére ölelheti pár nap múlva rég elvesztett fiát! Akiről azt sem tudta sokáig, él-e?

Akit bizony már rég elsiratott, mint halottat. S íme, most előkerült és nemsokára szemtől-szembe lesz vele.

Pár percig szótlanul álltak az utcán. A friss levegő az arcukba csapódott és tele tüdővel szívták azt be magukba s az azután csakhamar észretérítette őket.

Zorványimegfogtaalelkészkezét.

— Kedves tisztelendő uram, most megyünk a fiam után. Oh, a fiam, a fiam ! — Akit megsirattam, hogy meghalt! Akit meg sem ismerek, hiszen annak a cseppség- nek az arca már úgy elmosódott a lelkemben.

Oh hogy fogom megismerni, hogy csakugyan az enyém?

— A vér szava is megsúgja azt nemzetes uram. S aztán a bal füle mellett a jel! Az a forradás, az lesz az igazi bizonyság!

Zorványi örömmel kiáltott fel.

— Igaz, igaz a jel, amit tisztelendő uram ejtett a gyermeken!

S aztán az ég felé fordította a tekintetét.

— Oh, áldom az Istent, hogy akkor azt a gondolatot sugalmazta tisztelendő uramnak.

Aztán visszamentek a vendéglőbe. Röviden értesítették Jánost a történtekről s egy óra múlva már vígan poroszkáltak a lovak az országúton.

Mennél jobban közeledtek Nagyszombathoz, Zorványi annál türelmetlenebb lett. Sehogy se volt megelégedve a lovak menésével. Ő repülni szeretett volna, hogy fiát mielőbb a keblére ölelhesse. Végre ötödnapra feltűntek a tornyok s délben be is értek a városba. Betértek egy vendéglőbe s János az istállóba kötötte be a lovakat.

— János, te etesd meg a lovakat, mi meg megyünk a fiamért. Aztán azonnal indulunk haza.

János levette a süvegét.

— Instálom nemzetes uramat, a lovaknak egy napig pihenni is kell. Aztán én is oda szeretnék menni a kis urfihoz. Hátha van podgyá- sza, azt el is kellene onnan hozni.

Aztán Varsády felé fordult könyörgő szemekkel.

— Ugy-e igazam van, tisztelendő uram? Hadd lehessek én is ott.

Varsády beleegyezett a hűséges ember kívánságába.

— Igaza van nemzetes uram. Hadd jöjjön velünk.

— Nem bánom. Hát menjünk Isten nevében.

Mikor bezörgettek a kolostor ajtaján, Zorványi alig bírt állani lábán.

A szolga ajtót nyitott. Zorványi szólni sem bírt, azért Varsády kezdett intézkedni.

— A quardián úrral óhajtanánk beszélni.

A szolga bevezette őket egy szobába s pár perc múlva belépett egy szikár, magas alak.

Varsády előadta jövetelük célját s aztán átadatta Zorványival a királyi parancsot.

Alig vetett egy tekintetet a quardián a fontos írásra, elsápadt s pár perc kellett, míg rendbe szedte magát.

— Más utasítást nem hoztak ő- felségétől ?

— Nem. Nekünk a gyermek kell, mással nem törődünk.

A quardián fellélegzett. Egy nagy kő esett le a szívéről.

Azt hitte, valami más intézkedés is történt a gyermek miatt. De hogy nem történt semmi, egyszerre megnyugodott s nyájás szelídséggel szólalt meg.

— Egy gyermek tényleg van itt, aki állítólag Zorványi Tihamér lenne. Nálunk Hajdú Tihamér néven szerepel. Ha ez a keresett gyermek, elvihetik.

Kilépett az ajtón s egy szerzetest küldött a gyermekért.

Zorványi roskadozott. Varsády észrevette ezt s engedelmet kért, hogy a nemzetes urat leültethesse. Ő maga oda állott az ajtó mellé.

Az ajtó kinyílt s egy szőke, kék- szemü fiúcska lépett be. Varsády oda lépett hozzá s a bal füle mögé nézett. Aztán kézen fogta s odavezette a nemzetes úrhoz.

— Nemzetes uram, itt a gyermeke, a kis Tihamér. (Folyt, kér.)

1

I