Harangszó, 1926
1926-05-09 / 19. szám
158 HARANOSZÖ 1926. május 9. az igazságot, mely a ti nemes hazátokban ma oly példátlan üldöztetéseknek van kitéve ... A béke megóvása érdekében a múltban azt kívántuk Tőletek, hogy tűrjétek alázattal a megpróbáltatásokat. . . Emlékezzetek a december 14-iki konzisztórium határozatára, mely híveitek nyugalma érdekében arra utasított Benneteket, hogy tekintettel a mexikói viszonyokra, tartózkodjatok mindenféle katolikus politikai akciótól. Ma sem mondhatunk mást, mint hogy úgy ti, mint összes katolikus szervezeteitek és egyesületeitek vonuljanak vissza a politikától, nehogy az ellenfél a ti vallási hűségetek érdekeit összetéveszthesse egyes frakciók és pártok érdekeivel. Ez nem jelenti azt, hogy a katolikus hívők ne gyakorolják szerte az országban összes polgári jogaikat. Sőt, éppen vallásuk parancsolja, hogy hazájuk érdekében minden polgári jogukkal éljenek. Még egyházi funkcionáriusok se hanyagolják el e hazafias kötelésségeiket, katolikus hitük és Isten törvényei szerint. Hogy ezt a nemes célt elérhessétek, a papság, távol minden politikától, — és igy függetlenül minden pártérdektől — tág téren dolgozhat még vallásos, kulturális, morális, gazdasági és szociális utón kiépítve igy a polgárság katolikus lelkiismeretét, s megmunkálva gondosan az ifjúság lelkét. . Úgy a történeti háttér, mint a pápa levele rendkívül figyelemre méltóki A zorványi vár ura. Irta : Szombath Ernő. 4 Zorványi ránézett az atyja arcképére. S aztán, mintha csak annak mondaná, halkan kezdett beszélni. — Oh atyám, ugye, megbocsátasz, hogy megfeledkeztem magamról s korbácsot emeltem öcsémre, aki a te fiad, aki a te véred is ?! Meggyaláztam ezzel egy nemes embert, egy Zorványit. Sajnálom atyám a dolgot és fájlalni fogom örökké. De Isten látja telkemet, nem tehettem másként. Elhallgatott s meredten nézett maga elé. A lélek minden fájdalma ott tükröződött az arcán. Varsády még a lélekzetét is visszatartotta s úgy ült a helyén, némán, dermedten. Zorványi felkelt. Odament az ablakhoz s homlokát nekiszorította az ablaküvegnek. Varsády is felkelt. A széke megzörrent. A zajra Zorványi megfordult. Aztán odalépett a lelkészhez s mindkét kezét feléje nyújtotta. — Oh tisztelendő atyám, nehéz, nagyon nehéz súly nehezedik a lelkemre. Oh vigasztaljon megl Varsády részvéttel szorította meg a feléje nyújtott kezet. — Mondja, mit tett Gáspár úr? Zorványi merően nézett a lelkész arcába. Aztán megszólalt. — Soha, senkinek nem mondanám el. De tisztelendő atyámnak elmondom. Gáspár meggyalázta atyám emlékét. Odalépett a kép elé s eretneknek nevezte és megfenyegette, hogy amint a vár ura lesz, holttestét megégeti s hamvait szélnek ereszti. E rettenetes átko- zódásra elhagyott az önuralmam s véresre korbácsoltam, úgy, hogy ájultan esett össze. Aztán a szolgákkal kidobattam a várból. Hát ez bánt, hogy öcsémre — mint egy kutyára — korbácsot emeltem s kidobattam egy mégis csak nemes embert 1 Varsády megértőén nézett Zor- ványira. — A helyén én sem cselekedtem volna másként, pedig én az Isten szolgája vagyok. S hogy nemes embert ért e dolog? Azt is megérdemelte! Mert elsősorban a szív jósága, a lélek nemessége teszi az embert nemessé és nem a születés! Aki annak is született, de ha szívben, lélekben nemtelen, az valójában nem nemes, még ha ezerszer is Zorványi Gáspár a neve! Már pedig Gáspár úr — bocsánat, hogy őszintén nyilatkoztam — nemtelen ember, aki megérdemelte azt, amit kapott. És ne okozzon önmagának nemzetes uram azért szemrehányást, ne lelkifurdalást, mert ezzel csak megtorolta a holt meggyalázását s e tettével lemosta a családra fröcs- csent szennyet. Zorványi szemmelláthatólag megkönnyebbült. — Köszönöm megnyugtató szavait. Isten szolgájától, családom igaz barátjától mindig csak igazságot várhatok. Lelkem megnyugszik ama tudatban, hogy nem cselekedtem Isten ellen való vétket. És most kedves tisztelendő atyám, menjünk a keresztelőre. A lelkész fogta a kalapját és ép indulni akart, amikor hirtelen valami ötlött az eszébe s megállóit. Zorványi kérdően nézett rá. — Egy gondolatom támadt nemzetes uram. S azt hiszem, Isten sugalta e gondolatot! — Mi lenne az tisztelendő uram ? — Gáspár úr nem fogja elfeledni a kapott leckét. Sokkal boszuállóbb, hogysem azt csak úgy hagyja. Bizonyosan törni fogja a fejét, hogy miként ártson, miként boszulja meg magát. S hogy nemzetes uram fiával nem sikerült a terve, az a hirtelen gondolatom támadt, hogy nem-e a gyermekkel akar valamit? Zorványi ijedten rezzent össze. — A fiammal? Mit ártott az neki ? Itt vagyok én! Ha baja van, intézze el velem! — Igen ám, ha merne. Nemzetes uram ellen nem mer semmit cselekedni. Sőt a kis gyermekkel sem lép fel nyíltan, hanem titokban. Oh, jó segítő társai vannak, azok mindenre képesek, hiszen náluk a cél szentesíti az eszközt! — Hát mit tehetne a gyermekkel? — Egyelőre magam sem tudom. Ellopatja, elraboltatja, kicserélteti, elpusztítja? A jó Isten tudja, hogy mit akar? Ép azért arra gondoltam, jó volna a kis fiun valami jelet csinálni. Zorványi sápadtan hallgatta a szavakat. — Micsoda jelre gondol tisztelendő úr? — Hát például egy kis karcolást ejtünk a gyermeken és pedig olyan helyen, ahol az soha nem fog mások előtt látszani s mi mégis tudni fogunk róla, mert az ottmarad. Zorványi örömmel kiáltott fel. — Helyes. Igazán az Isten sugalta e gondolatot. Hát hogy gondolja ezt tisztelendő uram? — Úgy, hogy a keresztelés előtt vagy után, mondjuk a bal füle mögött teszünk egy kis vágást. Fájni nem fog annak a csöppségnek, hamar begyógyul s mi az óvóintézkedést ezáltal megtettük. Zorványi helyeslőén bólintott. — Jól van tisztelendő uram. De kérem, tegye meg ön, én nem tudnám megtenni. S aztán a keresztelés után történjen. Maradjon itt vacsorára. Este nem veszi észre a feleségem a sebet, reggelre majd csak beheged egy kissé s nem fog aggódni ő sem. Valami ürügy alatt majd bemegy a gyermekhez, én majd foglalkoztatom a feleségem s azalatt a dolog megtörténik. — Jól van nemzetes uram. Majd megteszem.
