Harangszó, 1926
1926-05-02 / 18. szám
1926. május 2. HARANGSZÓ. 147 lett látni Gyurátz Ferencet, amint teste kiegyenesedett, sápadt arca kipirult, a mélyen bent ülő szemek szokatlan ragyogásban égtek, szavai csengő ércként áthatoltak nagy termeken, nyilvános népgyűléseken, a szabad légen keresztül, jellegzetes gesztusával, mutató és nagy újjával mintegy intve, figyelmeztetve s a maga igazát erősíteni látszott, rázta meg a hallgatóságot. Gyurátz sajátságos szónoklata ilyenkor éreztette a maga rendkívüli hatását, senki sem tudta alóla függetleníteni magát. Egyik kép jött a másik után, gyönyörű körmondatai egész szabatosan fejezték ki azt a gondolatmenetet, amelyet megkoncipiált és amelynek kifejezésével hallgatóságát elbűvölte. Ilyenkor éreztük a szónoknak azt a nagy hatását, amely alól nem tudja senki kivonni magát, mert érzi, hogy magával ragadja a szónok, erőt vesz rajta az a nézet, amely a szónoklat hatása alatt lelkében felfakad s a meggyőződése erősödik. Van valami megható abban, hogy az irótollat úgyszólva csak a halál ütötte ki kezéből. Aki egy felelősségteljes közéleti állás adminisztratív munkáját végezte, aki a szószéken és az íróasztal mellett egyaránt az élet legmélyebb problémáinak megfejtésével foglakozott, életének utolsó éveiben kedves beszélyeket, novelákat irt a hírlap terjedelme által megszabott „folytatásokban“, inig végre 1925. máj. 3-án kihullott a kezéből örökre a toll, a sok szép várva várt folytatásnak vége lett, pontot tett reá emberi életnek nagy ponttevője: a halál, mely mintha csak az ő hívására jelent volna meg, hogy véget vessen munkás életének. Gyurátz Ferenc állandóan naplót vezetett, naplót, mely 1872-től kezdve 12 vaskos kötetre terjed. Az utolsó bejegyzés 1925. április 30-ikáról szól, hangzik eképen: „Derült, kellemes idő. Több felől jön üdvözlet 84-ik születésnapom alkalmából. Az élet hosszúságára nézve meg kell nyugodnunk Isten végzésén. Az öregséggel járó gyön- gélkedést, fáradtságot, a mind gyakoribb betegeskedés hatását azonban nem tagadhatom el. Sokszor fakad ajkamon a fohász: „Elég immár Uram!“ Az Úr meghallgatta hű szolgája kérését. 84 évvel sírba engedte Éti Jézusom... Én Jézusom gyermekkoromban Sokszor láttalak, velem voltál. Játszi kedvet adtál szivemnek, Lettemben szent hit volt az oltár. Ott áldoztam a verőfényben, Míg derűs ajkam imát mondott, Letűnt idők, — emlékszem rátok: Gyermekörömök, gyermekgondok. ... Az öröm kelyhe összetörve, A boldogság ma már csak álom, Egyedül állok; viharvert fa Zúgó viharban, téli tájon. Oltárom tüze kialvóban, Imám hangja is egyre halkabb S vigaszt mi adna: gyermekkorom Hite, reménye egyre lankad. Szeretet hova tűnt világod? Melegséget csak akkor érzek, Ha könnyharmat hull le szememből, Ha feltűntök ti szép emlékek. Hova lettek a drága jelszók: A szeretet, hit és bizalom ? Vesztett kincsek segíts hozzájuk Óh jöjj és vezess én Jézusom! Tűnj elémbe bús keresztfádon, Hol sebedből értem hull a vér, Szálljon fohászom tiszta szívből A hit szárnyán, míg hozzád nem ér. Hordozva az élet keresztjét, Uram megértsem akaratod Gyermekévek öröme után Hozzád Golgothán át juthatok. BUTI SÁNDOR. hanyatlani azt, aki élete utolsó percéig folytatta az életnek küzdelmes harcát. De ismételjük, amit ő Jókairól mondott: Gyurátz Ferenc nem halt meg, csak a porrészek azok, amelyek eltávoztak tőlünk. Szelleme, lelke itt van közöttünk, közelebbről itt marad vezetni, irányítani továbbra is a Jókai-kört a maga működésében. Emlékezete legyen áldott közöttünk. Kelenföld. A husvét utáni második vasárnapot a kelenföldi evang. egyházközség a gályarabok emlékének szentelte. A délelőtti istentiszteleten a közönség, a most még templomul szolgáló tornatermet zsúfolásig megtöltötte s ez alkalommal Máté ev. 23.34-39. alapján Sztits Gábor lelkész prédikált arról, hogy az Isten különös kegyelme az, hogy a mai zilált lelkű s eszményeit elhanyagoló nemzedék előtt 250 év távolságából fellobog hitünk csodálatraméltó héroszainak emléke. Este 7 órakor pedig vallásos estélyt rendezett a Kelenföldi Evangélikus Leányegyesület, amelynek műsorán dr. Kovács Sándor egyetemi tanár tartott előadást. Az előadás — mint ahogy egyik jelenlevő megjegyezte — talán soha el nem múló hiterősitő hullámverést keltett a hallgatóságban. Az ünnepély műsorán Szent- Istvány Juliska országszerte ismert evang. énekművésznőnk XVI. és XVIII. századbeli magyar dalokat énekelt, ki épúgy, mint Petry Kató a m. kir. Operaház szinte gyermek megjelenésű művésznője, elragadó énekével emelte az estély összhangzó sikerét, amit Pálmai Kálmán székesfővárosi S ató megrázó szavalata s Mikus-Csák i orgonaművész és Bruck Ferenc gordonkaművész zenejátéka tettek teljessé. A délelőtti istentisztelet végeztével az egész istentiszteleti közönség kivonult a templomtelekre, amit a Fehérvári út és a Lenke út találkozásához közel 10 évig Ígérgetés után adott a Székesfőváros a kelenföldi egyházközségnek. Meghatott örömmel látták a hívek, hogy a telken már megkezdődött a munka, amennyiben rajta van már a pénzügyminisztérium által ajándékozott 100 ezer drb téglának egy része. Az egyházközség híveit a múltban sok csalódás érte. Még a háború előtt kezdődött nagy lendülettel a templomépítő mozgalom, s akkor már szinte koronánként közel 100 ezer K-t adtak a hívek össze, s ezt az ösz- szeget az egyházközség áldozatul hozta a haza oltárán, amikor a hadikölcsönt kellett jegyezni. A háború szerencsétlen végével kitört forradalmak lezajlása után megint gyűjtéshez láttak a hívek, s megint összeadtak annyit, amiből jórészt meglehetne építeni a templomot. Az egész nagy gyülekezetben, amely 1918. október 30-án, a forradalom előestéjén alakult meg, mint a budai egyházközség lelkészi köre, egy talpalatnyi hely nem volt, ahol az építő anyagot, amit az egyre romló pénzen vásárolni kellett volna, elhelyezhettük volna. A romló pénzt tehát az egyházközség ma majdnem értéktelen értékpapírokban helyezte el. Biztatóbb formát az építkezés hosszan húzódó ügy csak akkor keltett, amikor 1924 őszén a kelenföldi lelkészi kör a budai egyháztól különválva önálló egyházközséggé alakult. Egy év leforgása alatt megszerezte templomtelkét, s nem egészen másfél év alatt újból több, mint háromszázmillió koronát gyűjtött össze, s tégla alakjában tetemes állami támogatást is szerzett. A jövő hónapban hozzá is lát az egyházközség az építéshez abban a reményben, hogy Isten segítségével előteremti azt a hatalmas hiányzó összeget, ami az építkezés befejezéséhez szükséges. Már a múlt év őszén kérőlevéllel fordult a gyülekezet a megmaradt Magyarország valamennyi egyház- községéhez, rámutatva arra, hogy az egész evangélikusság közös érdeke a kelenföldi templom megépítése, mert a Gellért hegytől a Duna mentén lefelé egész Székes- fehérvárig nincsen evangélikus templom. A kérő szózat nem is volt épen pusztában elhangzó szó. Csendesen szállingózva mostanáig mindig érkeztek hozzánk a testvérgyülekezetek adományai. Szeretettel és bizalommal kérjük azonban a Harangszó utján a többieket is, hogy a levéltárból vegyék elő kérő levelünket s emlékezzenek meg ennek a gyülekezetnek évtizedes nehéz küzködéséröl és megértőén segítsenek rajtunk. A kelenföldi egyházközség nem gazdag fővárosi gyülekezet, egyetlen fillér vagyona nincs, tagjai többnyire tisztviselők és szegény munkások.
