Harangszó, 1926
1926-04-18 / 16. szám
132 HARANQ5Z0. 1926 április 18 kicsiny aranygyűrű, mely valamikor édesanyánk kezén csillogott. Díszesen kötött, művésziesen illusztrált könyvnél drágább szívünknek az a kopott táblája, foszladozó régi imádságoskönyv, melyre valamikor édesatyánk kulcsolta imádságra kezét. A kulluregyesület tiszteleti tagsági oklevelében megérzi a kulturegyesület szíve dobogását. Az egyesület ezzel a tagsági választással lezárja együttes munkálkodásukat. Búcsuzásul nyújtja kezét, melyet ő igaz barátsággal elfogad. Bizonyára nem irányult volna feléje a kulturegyesület bizodalma, ha munkájával, egyéniségével, lelkűidével és egész mentalitásával nem szolgálná azt az igazi és teljes kultúrát, melyre a nemzetnek feltétlenül szüksége van. Mert az igazi kultúra nemcsak a fej kultúrája, hanem a szív és élet ku'turája: az igazi ember eszményi kultusza. Biztosítja a kulturegyesületet arról, hogy mindenkor hűséges munkása lesz ennek a kul'urpro- grammnak. Kéri az egyesület alelnökét: tolmácsolja hálás köszönetét a kulluregye- sületnél s egyszersmind biztosítsa arról, hogy mindenkor igazi érdeklődéssel kiséri az egyesület munkásságát s mindig lesz szívében egy őszinte imádság a ku’tur- egyesület nemes törekvéseiért. A kulturegyesületi választmány jelenlévő tagjai meleg helyesléssel fogadták a püspök szavait, majd barátságos beszélgetés után vettek búcsút volt elnöküktől. KORKÉPEK. Karcolatok a hétről. Rákosi Jenő, a magyar újságírás büszkesége hétröl-hétre megszólal többek között az Uj Idők című szépirodalmi lapban is az olvasó közönség nagy lelki gyönyörködtetésére. E lap folyó évi 14-iki számában Husvét címmel írja a következőket: „ A kereszténységet egy szegény ácsember fia és tanítványai: szegény halászemberek vívták ki, nem haddal és háborúval és fejedelmi hatalommal, hanem lemondással, alázatossággal, szegénységgel és hittel. Igen, amikor már a szegénység és a hit győztek az isteni erővel, mely hitökben lakozott, akkor jöttek a hatalmasok is és kezükbe ragadták a keresztet. De ő bennük több volt a pompa, mint a szegénység, több az önzés, mint a lemondás, több a hivalkodás, mint az áhítat és több a képmutatás, mint a hit. “ így van ez ma is! Azért volt és van szükség a reformációra. Dr. Masznyik Endre: Új Testé mentőm. A mű megrendelhető a szerzőnél is Ercsi, (Fehér m.) A fűzött példány ára (szállítással együtt) 90, vászonkötésü 120, bőrkötésű 170 ezer kor. A zorványi vár ura. Irta : Szombath Ernő. t Az 1675-ik év május 26-án a kora reggeli órákban két lovas vágtatott az erdőn keresztül húzódó kocsiuton. Az egyik elől lovagolt szép fekete paripán, a másik pár lépéssel hátrább követte. Az elől haladó Zorványi Gáspár volt, az iványi vár ura. Ereje teljében levő férfi. Haja még koromfekete, arca is egész barna s bozontos szemöldökei alól fekete szúrós tekintetű szemek villoglak elő. Büszkén ülte meg a lovat s szemeit időnkint kutatólag jártatta körül az erdő fái között. A mögötte lovagló alak a csatlósa volt. Már idősebb férfi lehetett, mert a lovat is görnyedten ülte meg. A vállán átvetve egy zsinórra kötött kürt lógott s az oldalán egy hosszú kard fityegett. Zorványi Gáspár hátrafordult a nyeregben. — Korán van még Ambrus. Nem látni egy teremtett lelket se. A csatlós ránézett az urára. Azután tekintetét az égre vetette. — Most kel a nap. Bizony, elég korán van még. Zorványi a ló vékonyába vágta a sarkantyúját s a ló neki iramodott. A csatlós követte. A sima egyenes ut most kétfelé ágazott. Az egyik ment egyenesen tovább az erdő mentén, a másik balfelé kanyarodott s az felvezetett a zorványi várba. Gáspár úr erre az útra tért át. S alig egy negyedóra múlva az ut emelkedni kezdett s most már te- kervényesen haladt felfelé. Itt már csak lépést lehetett tartani. Amint egy tisztásra értek, hirtelen előbukkant a nap s mosolyogva szórta szét sugarait s a harmat- cseppek mind megannyi gyöngyszemek ragyogtak a fényes napsugárban. A fák lombjai között megélénkült a dalos sereg és hangos dallal lett tele a levegő. Megélénkült a táj, a szunnyadó természet ébredni kezdett. Zorványi Gáspár tekintetét a nap felé fordította, aztán szemére húzta a kalpagját és magába merült gondolatokkal bízta magát a lovára. Egyszerre arra rezzent fel, hogy a ló ijedten horkant fel s oldalt ugrott. Egy töpörödött vén cigányasz- szony állott előtte és alamizsna után nyújtotta a kezét. — Egy kis picukát kérek, nem- zetes uram. Gáspár úr sötét szeme megvillant. Egy pénzdarabot vetett oda az asszonynak s parancsoló hangon szólt rá. — Nesze, te vén boszorka. Aztán tisztulj az utamból! S azzal hirtelen lehajolt a lóról s halkan súgta feléje: — Várj meg itt, lehet, hogy szükségem lesz rád. Az asszony hálálkodva kapta fel a pénzt s egy alig észrevehető fejbólintás után eltűnt az utat szegélyező sűrű bokrok között. Félóra múlva ott voltak a vár előtt. Szép helyen feküdt. Egy hegy ormán. Három oldalról magas bástyafal környezte. A bástya alatt széles és mély árok húzódott. A negyedik oldala meg meredeken ereszkedett a Vágra, ez oldalról csak a madár kerülhetett be a várba. Gáspár úr megállott a kapu előtt s intett a csatlósának. Ez szájához illesztette a kürtöt és belefujt. Nyomban rá a kapu fölött kinyílott egy ablak s azon egy fej tűnt elő. Gáspár úr felkiáltott. — Ereszd le a hidat! A kapus megismerte az érkezőt. — Nem lehet, nemzetes uram. Gáspár urat elfogta a düh. — Micsoda? Hogy nem lehet? Parancsolom, hogy azonnal ereszd le! A kapus feje meg se moccant az ablakban. — Nem szabad, uram. Gáspár úr azt hitte, menten szétpattan. — Miért nem szabad, te zsivány? — Mert az a parancsom, hogy nemzetes uramat ne eresszem be. Gáspár úr fekete arca még feketébb lett. Minden vér a fejébe szaladt. Szinte szédült dühében. Belekapaszkodott a ló sörényébe, nehogy leforduljon róla. Pár perc kellett hozzá, míg újra megszólalhatott. — Hát te, izé, eredj az uradhoz és mondd meg neki, hogy én, az öccse akarok vele beszélni. Megértetted ? — Meg. — Hát akkor lódulj és itt légy egy-kettőre! A fej eltűnt az ablakból. Gáspár úr meg kigombolta a dolmányát,
