Harangszó, 1926
1926-04-18 / 16. szám
130 HARANOS2Ö. 1926. április 18 egy örökös pünkösd lenne, mely egy gyülekezetét akar kivirágoz- tatni gazdag gyümölcstermésre. . . Ám a virágok lehullottak még mielőtt beporzódtak volna! . . . A lelkek megunták a templombajárást még mielőtt mély szántás után az ige magvai gyökeret verhettek volna ... Es vájjon miért mara- doztak el a hívek, a lelkek? Hisz az igehirdetés ma is a régi lélekkel és lelkesedéssel szól, sőt talán emelkedett, mélyült; ismeretekkel és élettapasztalatokkal gazdagodott, s a kereső lélek talán nem megy üresen haza otthonába ... Hol van hát a hiba ? . . . Oda mutatok a mi evangélikus híveinknek arra az általánosan ismert hibájára, téves gondolkozására, hogy t. i. sohasem azt vizsgálják mit hallanak, hanem csak azt keresik hogyan szól hozzájuk a beszéd. Szokatlan, idegen hangra felfigyelnek a tekintetek, ha még olyan hiábavalóságot, ha még olyan semmiséget szólna is, a megszokott hang pedig elveszíti vonzó erejét, még ha arany igazságok csengése szól is belőle . . . Ez a sors éri az evangélikus lelkész legmagasztosabb munkáját: a templomi prédikációt is. A megszokott, jól ismert hang miatt a sokaság megveti a legszentebb valamit az örök Istennek örök igéjét... megveti pedig azért, mert beteg, sorvadó lelke nem kívánja már „az élet kenyerét ..." Pedig azt a prédikációt, míg abból az Isten beszéde szól, mindig érdemes meghallgatni, még akkor is, ha a prédikátor hangja nem cseng is már Elesett hőseink emlékére. Gyászkönnyeket síró szemeink előtt, Libbenjen fel a múlt setét csipkefátyla: Amely évekkel ezelőtt lehullott, A világháború véres színpadára. A búsemlékü, messze harcterekre Gondolatunk szárnya repítsen el minket. A szomorú hadak, szomorú útján, Keressük fel sírját meghalt hőseinknek. A véráztatta s gránátturta földön, Nem halljuk az ágyuk dübörgő ércszavát, Nem kattog gépfegyver, — csend ül a tájon... S a sirhalmokat is, a csend karolja át, A kimohosult, csendes sírok felett: Szélvészrázta lombok gyászéneke csendül. Ösmagyar puszták keserves sírása, Zokog ki a zúgó, vágtató vizekből. Sok száz bokornak, száz meg száz virága, A sírokra hinti minden illatát... Messze távolból, — az édes hon felől: Magyar hársak gyászos sírása csuklik át. fiatalos üdeséggel, még akkor is, ha csendben, halkan, fáradtan mondja is az ember szava: „Kegyelem néktek és békesség . . .“ Akik ezt megértik és a templomban nem az ember szavára, de az Isten üzenetére kiváncsiak, azok a hűséges templomlátogatók, a győzelmes kicsi sereg; akik pedig nem értik meg, akik a külső, emberi hangot figyelik a belső, isteni hang helyett, azokért hiába jönne akár minden vasárnapra új prédikátor rövidesen ezt a nagy változatosságot is megunnák, mert nékik egyenesen az Isten igéje nem kell... Jaj, nálunk ez a nagy sereg, a 95%! így lettek a gályarabok utódaiból, a wormsi Luther maradékaiból a szánalmas megalkuvás, sőt elalku- vás emberei! De ez a szomorú közönyösség engemet, a gyülekezet lelkészét, csak részben hangolt le, részben annál szívósabb munkára serkentett. Az elmúlt 1925. évben délelőtti és délutáni istentiszteletet tartottam 92-t, ifjúsági istentiszteletet 18-at, az ádventi és a böjti időszakban 11 könyörgést, vallásos estet 9-et, pünkösdkor két temetőben 2 emlékünnepet hősi halottaink emlékezetére, összesen tehát 132 alkalommal hirdettem Isten igéjét. Ha még ehhez hozzávesszük, hogy 14 koporsó mellé elvittem a szo- morkodók számára a feltámadás könnyszárító üzenetét, kitűnik, hogy — a kisebb funkciókat nem is számítva — egyenletesen elosztva az 1925. év majdnem minden második napjára esik egy-egy igehirdetés. Szállnak a hangok búsan, elfogódva, És mind-mind, fájó szivük közepébe vág... A vadviráglepte, csendes sírokra: Lágyan és ölelőn le-lehajlik az ág. Lágyan, ölelőn, — csak úgy gondolatban, — Boruljunk le mi is, egy-egy sir halomra... És ti, megpihent, megdicsőült hősök, Jöjjetek el velünk kicsi templomunkba I... * ... Halhatatlanná dicsőült nevetek, Dicsfényben csillogó márványba van vésve. Dicső nevetek, — kicsi templomunkból, Kiáltva szálljon ki, a bús magyar éjbe! Itt vagytok köztünk, — bár messze mentetek!... Vissza hozott a nagy kegyelet és hála. Itt vagytok köztünk, kicsi templomunkban, Megőrzi nevetek a szép márványtábla! Dicső nevetek, olvassák el gyakran, A hálás utódok, a késő unokák. Olvassák el és foglalják imába, S tanulják meg híven szeretni a hazái I Tanulják meg: van hajnala az éjnek, A sötétbe omló nagy élet útakon. Míg egyik szavammal az Örökkévalót áldom a munkámhoz erőt adó gazdag kegyelméért, a másikkal imádkozva sóhajtja el a lelkem: vajha a magvetés után kalásztermő áldott mezőkké válnának a szívek!... II. Konfirmáció. A reám bízott talentumok mértéke szerint nagy súlyt fektettem a konfirmációi oktatásra. A konfirmandusok seregét úgy tekintem, mint egy harctéren küzdő sereg „utánpótlását“, mely mindig új erőt visz a vérző, megfáradt csapat ritkuló soraiba ... És tudom, hogy talán egy egész élet célkitűzése, iránya, felemelkedése vagy elkorcsosodása függ attól, mit fogad magába a gyermeklélek abban az időben, amikor átlépünk a kőből épített iskolából az élet-iskolájába. Talán egy egész jövendő szépsége, virága, egy lélek boldogsága, gazdagsága dől el abban az órában, amidőn a konfirmáció oltáránál elhangzik az eskü szava: „Akár élek, akár halok, én e hithez hű maradok ! ..." Az 1925. évben 32 növendéket konfirmáltam, akikkel 36 alkalommal 2—3 órát foglalkoztam; az ünnepélyes konfirmációt Szent- háromság vasárnapján, június 7-én tartottuk meg. Az előző években már megkonfirmált, s az ú. n. ismétlő-iskolai növendékeket, három év óta a böjti időszakban hetenként egy délutánon az egész gyülekezet területéről, tehát a filiákból is, újra összegyűjtöm. Lelkűkben újra megfényesítem a mi hitünknek igazHalál a lemondás, — hit, remény az Élet... És tanulják meg, hogy a gyöngy és könny rokon !... A trianoni setét magyar éjben: Hős nevetek legyen, a fénytgyújtó sugár! Legyen fáklya!... a nagypénteki gyászban, Majdha a magyarra új lét húsvétja vár!... Mert lesz még magyar húsvét, feltámadás! Ámbár Trianon félig sírba takart... A nagyvilág szeme még látni fogja. Kárpátok ormára feltörni a magyart!. . . Kárpátok ormán leng még magyar zászló! S hirdeti, hogy élünk, hirdeti, hogy vagyunk; Hiába fed be, a sir setét éje, ... Ezer halálból is, újra feltámadunk!... * . . .Itt vagytok köztünk, . .. s mindörökké éltek: Mert aki a honért hal... ha meghal is él... Itt vagytok köztünk... s haló porotokból, Nagymagyarország, szép remény vírága kél! .. GYŐRIK GYÖRGY.
