Harangszó, 1925

1925-03-22 / 12. szám

1925 március 22

HARANOSZÖ.

91

az Örvendező bizonyossággal, hogy, ha a mi szívünk kárhoztat is bennünket, Isten nagyobb, mint a mi szívünk ; hogy, ha a világ elítél is minket, ott az Isteu, aki megigazít; azzal az örvendetes bizonyossággal, hogy a Biró a Jézus Krisztusban a mi kegyelmes Atyánk, azzzal a nagy, csendes őrömmel, hogy aki itt a Krisztus halála és sebei által megbékéltetek, nincs többé olyan birói szék, amelytől annak félni kellene!

De hogyan téphetünk a kegyelem királyi trónusához? Úgy, hogyha imádkozunk, ha meghajtjuk térdünket a mi »titkos kamránkban«, ha bűnbánóan odalépünk az úrasztalához, az újtestámentotn kegyelmi zsámolyához — akkor haszráljuk azt az utat, melyet az üdvözítő a kereszten nyitott meg előttünk, és ezen járva megtaláljuk azt, amit a böjt szent ideje nyújt felénk: irgalmasságot, és kegyelmet 1

.Sebeiddel aki engem gyógyítasz,

Ki szivemnek békességet és írt adsz,

Aki nekem üdvöin vagy e világon,

Hálám szava hozzád mennybe fölszálijon.“ Németből: N. M

Apróságok.

Györy Lóránt nyug. földmive'éWlgyi miniszter előadása után s szíves engedőimével közli: Dr. Benkő István.

1. Az iskolaseprés.

Oyőry Vilmos Ilona leánya, ki jelenleg már 2á éye Londonban él, mint Qinever Arthűr egyetemi tanár

gyűlésen résztvevők a kapitány javaslata értelmében egyhangúlag kimondták, hogy tiszteletben tartva a szervesen munkások polgárjogát, kötelezik magukat azok iránt a méltányos eljárásra, emberies, jóakaró bánásmódra. A munkaidőt, a napi bért velük együtt, békés egyezkedés útján állapítják meg.

A gyűlés után Kardos kapitány még egy ideig a szigeten maradt. Látni akarta a gyűlés határozatának eredményét. Beszélt több fekete munkással is s úgy ezeket, mint azon nagyszámú küldöttségnek tagjait, mely a szerecsenek hálás köszönetét tolmácsolni jött hozzá, felhívta, hogy jogaik mellett kötelességüket is szemük előtt tartva őrizkedjenek a kihívó magaviselettől. Ne legyenek túlkövetdők, hűséggel szorgalommal érdemeljék ki a munkaadók elismerését.

Erre a küldöttség szónoka Így válaszolt:

— Kormánybiztos úr a gazdag fehér urak eddigi köszivét meglágyította. Ezután már sértetlen marad a beke. Sem mi nem panaszkodunk, sem a munkaadóknak nem lesz okuk panaszra.

Kardos kapitány a kiküldetésével vett megbízatásnak eleget tett. A munkaadók és szerecsen munkások között létrehozta az egyetértést s a kölcsönös bizalom felneje, igen tudós kis leány volt. Nagymamájától már négyéves korában megtanult írni, olvasni.

Akkortájt Orosházán az elemi iskolában képzettség szerint így kvalifikálták a gyermekeket: »betűzök, sil- labizálók, kisbibliások, nagybibliások«. A legnagyobb leánykáknak, tehát a »nagybibliások«-nak kötelessége volt az iskolatermet seperni; ha a kisebbek közül valamelyik hanyag volt, büntetéskép ottmarasztaltatván, szintén segített seperni

Qyőry Ilonkának borzasztóan fájt, hogy neki sohasem volt szabad iskolát sepernie. Persze, hiszen sohasem volt hanyag, sót — alig ült néhány napig a »betűzök« között, mikor az áldottemlékű Pcdsztrelem tanító úr azonnal felkergette a »nagybibliások« közé. A kis Ilonka azonban nem örült a — különben méltán megérdemelt — kitüntetésnek, hanem sirdogálva települt a nagybibliások közé, mert lám azoknak szabad — seperniük, neki meg nem. Otthon is elsírta 3zíve bánatát s ekkor azután atyja kérésére megengedte neki a tanító úr, hogy '— ö Í3 seperhessen.

2. Ez volt aztán a szeretet!

Kovács János tanító úr (Orosháza sze etett »Jani bácsi« ja), ki a Frit- hiof-monda s egyéb külföldi művek fordítása közben Oyőrynével együtt* igen sokat segédkezett a műfordítások körül idegen szók kikeresésében, valamint igen jeles prozódiai érzékével a verslábak, rímek stb. szigorú megbírálásában, mielőtt valami a

keltésével biztosította a békét. Feladata elvégzéséről elkészítette a kormányhoz felterjesztendő jelentését. Levelet írt Edithnek is. Őt is értesítette a jó eredményről s jelezte az általa is óhajtva várt viszontlátás napját. Végül elbúcsúzott a kikötő város hatóságaitól s egy hónappal a szigetre jövetele után hajójával elindult a kikötőből.

A horgonyait felszedett hajó egy szép, derült augusztusi reggel a kikötőből elindult. A munka jól végzésének érzetével szívében a kapitány vidáman intett búcsút a szigetnek. Nem is sejtette, hogy ez lesz utolsó útja.

Másnap délig akadály nélkül haladtak. Ekkor azonban az ég elborult, zúgó vihar rázta fel csapkodva a tenger alvó hullámait. Egy borzalmas ciklon közepébe jutottak, s a forgószél ellenállhatlanul for- atva ragadta magával a hajót egy negyed ráig. Az elemek csatáján tehetetlennek bizonyult minden emberi erő, tudomány, ügyesség. A nehéz, vértezett tengerjárót, mint könnyű labdát hányta, vetette a ciklon. Egyik percben hegymagas hullám tetejére hajította fel, a másikban tátongó mélységbe dobta le. A hajó egy ily lezuhanásnál lappangó sziklapadhoz csapódott, mely fenekén széles rést szakított s egy magasabb fala a jobb oldalán függött két csónyomdába került, — sok száz és száz gyermeket tanított Orosházán. Qyőry Vilmo3 tehát a kötelező lelkészt látogatásokon kívül is sokszor bement »Jani bácsi« iskolájába.

Egy ilyen látogatáskor azt látja, hogy egy fiucäka kitérdepeltetve búsan szenved egy sarokban. A kis bűnhődő csak integet, egyre integet Qyőry Vilmosnak, hogy menjen oda. A lelkész odalépett s csendesen megkérdezte :

— Mit akarsz, kis fiam ?

— Meg akarnám »csókízni a kézit«.

3. A Mózeske.

Et már akkor történt, mikor Qyőry Vilmos nagynevű apósa, dr. Székács József, örökébe lépve, budapesti evangélikus lelkész volt.

Dalmady Qyőző, Bérezik Árpád,‘ Csiky Gergely, Almásy Balogh Tihamér és dr. Ágai Adolf együttesen is, külön külön is kedves órákat töltöttek Qyöryéknél s viszont Gyóryék náluk.

Egyszer karácsony után Qyőry Vilmos nagy örömmel mutogatta Ágainak, hogy milyen szép csibukot hozott neki a Jézuska. Ágai (szenvedélyes dohányos) gyönyörködve szemlélte s felsóhajtott:

»Hej! Vilmoskára, csak nekem is hozna ilyen szép csibukot a — »Mő- zeske 1«

4. Furcsa asztali imádság.

Egyszer ebéd után az ötödfél éves kis Panni leányom külön «Lóránd bácsi«-nak akarta bemutatni imatunakot széttörte. A vészt jelenlő roppanást, recsegést hallva a kapitány Károlvnak intett, hogy az utasokat sürgősen rendelje fel a fedélzetre, maga lesietett a hajó melyébe a fenéken esett seb hatásának vizsgálatára. Az első tekintetre belátta, hogy sem a hajó, sem a tengerészek megmentésére nincs semmi remény. Az emlékezés az édes otthonra, a hőnszeretett nőre, a kedves gyermekekre mély sóhajt fakaszt szivéből, de a másik pillanatban a lelkét átható hitre támaszkodva e fohásszal győzi le a fájdalmat: „Legyen meg Isten akaratja“. A fedélzetre visszatérve megnyugtató hangon adja ki a rendeletét:

— Tengerészek, matrózok bocsássáíok le a két ép csónakot a tengerre és szállítsátok reájuk a velünk jött utasokat, a gyermekeket, nőket, öregeket. A matrózok menjenek velük. A ciklon már tova szállott, vigyék a menekülőket a legközelebb eső szigetre.

Most rajzónnal gyorsan két levelet irt. Egyikben a tengernagyi hivatalnak terjeszti elő utolsó rövid jelentését, értesítvén a szélforgataggal a hajóra tört kikerülhetlen végveszélyről. A másik nejének szól. „Kedves Edith I Hajótörést szenvedtünk, hajónk elmerül. Fogadd a halál révéről hálás kö- szönetemet mindazért az áldásért, mellyel