Harangszó, 1925

1925-02-08 / 6. szám

42 HARANQSZÓ 1925. február 8 rűségében virágzó, áldásos lesz ez az egyesület, melynek tagjai fáj­dalom nélkül le tudnak mondani minden céltalan, üres hivalkodás­ról. Az élet megpróbáltatásaiban nem roskadnak össze, hanem pro­testáns hívő lélekkel, Istenbe ve­tett, rendületlen hittel megállanak, az élet örömeit pedig, mint a jó Isten áldásait, derült kedéllyel tud­ják élvezni; végül boldogságot su­gárzó központjai leendenek annak a szerény családi körnek, melyet az Ég önneveltségük méltó jutal­mául bizonyára ki is fog számukra rendelni. A reverzális. Irta: Szuchovszky Gyula. Bizony átkozott az én életem... Testvér, a lelki keserűség elrontja nappalaim és éjszakáim minden izét... Ezekkel a szavakkal fogadott Kis- szebeni Tihamér, egykori jóbarátom. Maga is meglepődött, csodálkozásá­nak kifejezést is adott, hogy mégis meglátogattam... Mert régi idők őta üzengetett. Irt bánatos leveleket. Minden sora lel­kének tusakodásáról beszélt. A betűk szinte kiabálták Tihamér barátom lelkének fájdalmát. Hallottam — lel­kem szeizmográfja vezette — a han­got ; olvastam az írást: Jöjj! Szeret­nélek látni, szeretnélek látni, szeret­nék Neked, a papnak, a jóbarátnak, a megértő testvernek, egyet és mást elmondani. Lélekharang. A Lét, miként sötét megnemértés Öleli át a mindenség szívét, S az érte küzdő, élni vágyó pontok : Meteorként, letűnve haltnak szét. — Mint éjszakán átsuhanó fénysáv: Körülvevén az éji bogarak — S vad zsongással... a fény körből ... Holtan lehullanak ... Az arénán, fáradt viadorok Sóhajtanak a nagy Zsarnok felé! S az élei; mint kegyetlen, vad Caesar, A gladiátort elnyelé. Aztán a nagy éjszakából Előcseng egy méla hang, Valahol hívón zokog, Sir a lélekharang!... TAKÁCS ELEMÉR. Hű mindhalálig. Irta: Gyurátz Ferenc. (20) Alfréd gyönyörködve hallgatta a tiszta, csengő hangon zengett dalokat. S az egyik­nek elhangzása után felkérte a karvezetőt És én nem mentem. Nem azért, mintha megkeményítettem volna szí­vemet, hanem mert másutt is volt baj, másnál is sajgott a seb, másnak is van szüksége az alázatos szóra, testvér beszédére... Üzentein, meg írtam is: Vagyonos vagy, egészséged van, fiatal a feleséged, aranyos kis fiad van, hat mit kívánsz még? Test­vér, hisz’ te csak ezek után futottál az életben és ezt mind elérted I Ha vágyaimat, — miket álmatlan éjsza­kán, a néma csendben nagy hányko- lódás között elgondolok — cíak egy bizonyos időre is elérhetném, hát én boldognak mondanám magamat! Egy darabig aztán megnyugodott. Számlálta aranyainak sokaságát.Mérte a maga által emelt pepirborjű ma­gasságát ... Majd megint könnyel­műen szórta a leglebetetienebb dol­gokra ... Hónapok múltán újból megindult a levelezés. Szaggatott mondatok, türelmetlen kifejezések jöttek barátom levelében Nyugodtságra intettem írá­saimmal. Megírtam őszintén egy al­kalommal, hogy elsőbben is saját híveimet kötelességem szolgálni. Erre feljött személyesen, épp’ vidéken vol tani akkor. Zúgolódó levelet keptam tőle. Elfogultnak nevezett, figyelmez­tetett az Evangé'iotn szeretetére és arra, hogy egyik előbbi levelemben azt írtam, hogy »Isten országa sem miféle korlátot nem ismar!« Később nyugcdíabb hangon leve- lezgettünk. ő lelki szükségből, én kötelességből. Sok mindent feltárt írásaiban, hogy jönne ő, minden aka­s az énekkar tagjait, ismételjék ezt a lelket megragadó szép dalt, amely első ifjú-ága emlékeit újítja fel, azon ünnepét, amelyen elö3zőr hallotta ugyanezt egy nagy városi jeles énekkar eladásában. Örömmel telje­sítettek óhaját. Alfréd az iskolából kijövet megindultan fejezte ki köszönetét a növen­dékek s a leányénekkar haladásának be­mutatásáért. — Üdvözlöm Karol in kisasszony annyi akadályon kivívott diadala alkalmiból. Egy­úttal azonban azon meggyőződésemet is kimondom, hogy nagy mértékben bírja azon ieiki varázs erőt, amely a pusztaságot szép viránnyá, a tüskés csipkebokrot Hatos vi­rágaival vonzó rózsatövé tudja átváltoztatni. Sok munkába kerülhetett e vad csemetéket nemesb érzelmek beoltásával helyes irány­ban tovább fejleszteni s az egyszerű, de most már kedves, illedelmes fehépesü in­dián hajadonokat az éneklésben ennyire jártassá tenni, de az eredmény szívemelő. Az élő hittel állhatatosan folytatott munkát méltán kiséri a feladat hü teljesítésének édes tudata, a lelki öröm. A lelkészlakba betérve így folytatja: — Szíveskedjék kisasszony ezen össze­get — 160 dollárt — az énekkar tagjai között bölcs belátása szerint felosztani. Éneklésük nekem nagy örömöt szerzett, dályt le is küzdene, csak a kis fia..., azt nem hozhatja a hidegben, azt nem hagyhatja el egy pillanatra sem... Nem bizhatja még a gyermek any­jára sem... Kemény hangon köve­telte most már, látogassam meg én. »Szeretnék tekinteted melegében csak még egyszer sütkérezni. És attól meg­gyógyulni. Ha nincs megbocsátás — hát végleg elpusztulni 1« . .. Így írt. Félretettem mindent és fu­tottam a pályaudvarra. Csak már, amikor robogott velem a vonat a csongorádi mezőségek felé, kezdtem gondolkodni. Helyeseltem gyors el­határozásomat. Mennem kell. A Krisz­tus nevében. A békesség és szeretet jegyében Emlékeztem, ha valakinek megbocsátjátok bűneiket a földön, meg lesznek azok bocsátva a meny- nyekben is... Aztán néhány pilla­nat alatt végiggondoltam barátommal való ismeretségemet is. Tihamér, sokszor gondoltam Rád is — sóhaj­tottam. És láttam ót, mint 18 éves fiút, amikor nagy lelkesedéssel a jogi pályára lépett, mindenkivel jót tenni, mindenkinek okosat tanácsolni.., Én előbb lettem készen. Sokat beszélt a »káposzta fejek«-rői. Falusi helyemet azuián el is hagytam. K-sőbb nagy városban találkoztunk. Pontosan el- járogatott istentiszteleteimre. Napon­ként, ha éjfélkörüi is, találkoztunk. Mindig volt egymáshoz mondaniva­lónk. A »szív ügyeket* mással meg nem osztottuk volna. El-elkísért te­metéseknél, szegény látogatásokat kü­lönösen szerette; nem félt megsimo­gatni a bozontos hajú, maszatosképü, fogadják fáradságuk szerény jutalmául. — Kedves tanítványaim nevében köszö­netté! fogadom. Mindeniknek van egy, vagy más ruhadarabra szüksége, azért e szives megemlékezés' reájuk nézve nagy jóléte­mén V'. Ebédre M ;ri hívta meg e napon a ven­déget CHv. rtonékkal együtt. A díszesen te­rített ászt ura izieres jó ételek kerültek. Alfréd e szavakkal nyilváníija e ismerés ét: — Mari húgom, te itt az indián telepen is nagyvárosi lakomával fogadod vendé­geidet. Örvendek, ha szerény ebédünket jónak találod. Csakhogy ez nem az én érdemem, hanem azé az áldott j'ó Ediihé, ki annyi finom éíeineműt, csemegét küldött, hogy még a holnapi menyegzői ebédnél is alig jui hely az itt előállítható éíe eknek. — Titeket csakugyan ritka testvér sze­retet köt össze. Te kész volnál minden pillanatban é tedet adni érette és ő is ak­kor boldog igazán, ha neked örömöt sze­rezhet. Alfréd megkérdezte Károly tolmácsolá­sával Sasszem főnököt, hogyan tanulták meg sátorában Hajnalcsillag és Napsugár így szeretni egymást ? A főnök rövid gon­dolkodás után igy válaszolt: — Én csak annyit tudok, hogy én és

Next

/
Thumbnails
Contents