Harangszó, 1925
1925-09-27 / 38-39. szám
306 HARANQSZÓ. 192S. szeptember 27 Hála a jó Istennek, vannak még áldott lelkű egyének, kik a napsugarakhoz hasonló hatást váltanak ki bennünk s kiknek ténykedése serkentésül követendő példaképül szolgál nekünk. Ilyenek többek között az egyház áldásos munkásságát nagy mértékben támogató nőegyleteknek a más szenvedése és fájdalma iránt érzékenyszívű tagjai. Azok a mentőangyalok, kik mindenkor és mindenhol elismerésre és dicséretreméltó tevékenységet fejtenek ki a nyomor enyhítésében, a bűn kiirtásában. Éppen ezért a nőegyletek meg tudják érteni és át tudják érezni a gyermekmentés fontosságát, hiszen ott illatoznak a legillatosabban a vallásosság liliomai, ott virítanak a legszebben a hazafiasság tulipánjai s ott hajtanak ki a legdúsabban az önfeláldozó munkás élet gyönyörű kalászai. A nőegyletek tagjai állandóan szent tanúbizonyságot szolgáltatnak arról, hogy csak Jézus nyújt biztos védelmet a kísértések- és csábításokkal szemben s hogy a lélek ellenállóképességének fokozása csak Jézusnak minden körülmények közötti követése által érhető el. A nőegyletek minden egyes tagja a szerencsétlen édes magyar hazánk fölött tornyosult sötét felhők eloszlatásában szerény, csendes, de jelentőségteljes szerepet játszik a megsegítés, a vígasztalás, a bizta- tatás, a bátorítás, a reménynyűjtás munkája által. Róza néni. Irta: vitéz Horkay Béla. Adjon Isten jónapot, Róza néném! Ezzel a szóval köszöntött reá egy szomorú, csöpörgős novemberi vasárnap délutánján Torkos Bálint nagynénjére, özv. Sólyom Istvánnéra. Hozott Isten, kedves Bálint öcsém — szólt a fekete ruhás, 70 esztendős, de még mindig derült arcú asszony, csendesen becsukva azt az ütött-kopott fedelű, öreg bibliát, amelyikből négy szemmel betüzge- tett. Letette az okulárét szépen, akkurato- san a bibliára, aztán fölkelve folytatta: — Hozott Isten I Ülj oda a padra, kedves öcsém, aztán beszélj, mi újság a nagyvilágban. Mert hogy én már nehezen hordom a 70 esztendőmet 1 És leült az öccse mellé, kezét annak kezére tévén. — Újságot én sem sokat tudok, néném — szólt Bálint, nagyokat szippantva kurta szárú pipájából — de azért az eklézsiában mégis van újság) — Na csak kivele I sürgette Sólyomné asszony és kíváncsian tekintett öccse arcára. — Be voltam a templomba, Róza néném, és a tisztelendő ur kihirdette, hogy megjöttek az -új* énekeskönyvek, mindenki A nőegyletek azt akarják, hogy azoknak minden egyes tagja legyen elsősorban saját gyermekeinek az édes anyja, de legyen egyúttal anyja a szenvedőknek, az elhagyottaknak, a züllésnek indultaknak. Ez pedig a nőnek valódi hivatása, mert nem a szavazati jog, nem a bírói süveg, nem a bonctani kés emeli a nő értékét, hanem az igazi anyai szeretetnek kifejezésre juttatása. Cselekedjenek is mindenkor azon isteni kivánalom szerint, amelyből a gyermekvédelem és gyermekmentés összes törvényei és rendeletéi gyökereznek, hogy nagyobb örömük van az Isten angyalainak a mennyben egy megtérő bűnösön, mint 99 igazakon és hogy Isten nem akarja a bűnös halálát, hanem hogy megtérjen és az ő parancsolatai szerint éljen. Kisérje további munkásságukat is áldás, sok-sok vidám napsugár. A szenvedés titka. Olvasom a zsoltáros király estéli imáját. Végig imádkozom a IV. Zsoltár első 6 versét és egyszerre csak megdöbbenve állok meg a 7-iknél. Mintha nem is évezredek választanának el a sorok írójától, hanem mintha egy órával ezelőtt vetette volna papírra valaki. „Sokan mondják: kicsoda mívelheti azt, hogy valaha jót lássunk?“ Már korán reggel lehet hallani: A régi jó vielhozhatja a magáét és siessen is vele, mert hogy ádvent I. vasárnapján már abból lesz az ének. — Micsoda „ú/“ énekeskönyvről beszélsz te, édes öcsém ? — Arról, néném, amelyikről már a múltkor szóltam, mikor meg is kérdeztem, hogy nem akar-e egyet rendelni? — Amelyikre én akkor azt mondtam, hogy nekem nem kell, kiszolgál engemet a régi is — vágott közbe Sólyomné asszony, meleg tekintettel simogatva végig az asztalon fekvő, rézkapcsos, rézkelyhes „Keresztyén Énekeskönyv "-ét. — Arról, arról néném Hát mo3t megjöttek. Én már láttam is belőlük egyet. Kisebb, mint ez itt, és egészen más énekek vannak benne, mint ebben itt — szólt Bálint, és pipaszárával az énekeskönyv felé bökött. — Kisebb ? Más énekek? Na, ha kisebb, hitványabb is 1 Hát csak énekeljetek belőle, én a magamét nem cserélem el. Elbírom én ezt a nagyot is — szaporázta a szót Róza asszony, és derült homlokára aggodalmas ráncok szaladtak föl. Torkos Bálint semmit sem szólt. Majd csendesen elköszönt, magára hagyva az özvegyet, ki sóhajtva leült előbbi helyére, felnyitotta énekeskönyvét és csendesen lág többé nem jő vissza; mi már nem látunk soha jót; a régi kényelmes életet elvitte a háború angyala, nekünk pedig itt maradt a nyomorúság, a gond, a bánat. „Kicsoda mívelheti azt, hogy valaha jót lássunk? És látom az elborult arcokat, a gondban megőszült apákat, a tépelődő anyákat s úgy érzem, hogy Dávid király ezek ajakéról vette le a szót. „Sokan mondják“, — írja a zsoltárköltő; „sokan mondják“, — visszhangzik a Ma élete. Te is mondod, vagy mondtad. Csak valid be, hogy te is ott vagy a „sok“ között. Te is, én is, sokan. És tudod mit jelent ez a keserű kifakadás? — Kishitűséget, Istentől eltávolodást, élve eltemetkezést. Minden ilyen fájdalmas lemondás egy rettenetes vallomás arról, hogy életünknek nem láttuk meg az igazi célját. Beleszülettünk a világba, mint a kavics s nem volt életünknek több értéke, mint az útszéli kőnek. Sokan mondják ... és mást nem tudnak mondani. Dávid király azonban mást is mond: „De Te Uram, mutasd meg nekünk a te orcádnak világát; és így nagyobb Örömet adsz az én szívemben, hogy nem mint mikor az ő borok és buzájok megsokasodnak.“ Az Isten arcának meglátásáért fohászkodik. Miért? Mert az nagyobb örömet jelent számára minden gazdagságnál, minden jómódnál, minden életgyönyörnél és életszépségnél. Aki az Isten arcát látja, dudorászni kezdte azt a szép 292. számul, amelyik így kezdődik: Mind jó, amit Isten tészen. Majd abbanhagyta. Élmerengeit. Ajkai su'togva kérdezték: — Minek az új énekeskönyv — minek az új ének ? Eltart még a régi — én csak nem járhatok oskolába új énekeket tanu'ni ? Elérkezett ádvent első vasárnapja. Meg- kondult a harang és a falu népe csendesen húzódott a templom felé. Róza néni is felkötötte csipkés fekete főkötöjét, kezébe vette öreg énekeskönyvét, beletette az okulárét és megindult. Csak úgy magányosan — mert hát nem illik a templom előtt beszélgetni — volt a szavajárása. Beérve a templomba, bement a padba. Megállt szokott helyén, fejét könyvére hajtotta és csendesen elmondotta: Itt vagyok jó Atyám, ezen a szent helyen, könyörögve kérlek, áldj meg s maradj velem 1 Ámen 1 Aztán leült. Feltette az okulárét, megnézte az énekszámot. 111. — olvasta. Kikereste. Fönnt megszólalt az orgona — majd a gyülekezet ajkán felharsant az ádventi ének: „óh miként fogadjalak, Világ megváltója...“ Róza néni is elkezdte tiszta, korához nem várt erős hangon: „Óh mennyei fejedelem, Nálad van a győzelem ...“ A szomszédai reá néztek.
