Harangszó, 1925
1925-08-09 / 32. szám
XVI. évfolyam. 1925. augusztus 9. 32. szám. Alapította K A PI BÉLA 1910-ben. Laptulajdonos : a DonáDtúlI Lotlier Szövetsío. ▲a OrszáffOH Luthor-Szövet- •ég blvaUluH lapja. Kéziratok, előfizetési dijak óh reklamációk a liARANGSZO szerkesztőid adóhiratal inak Rsentgotthárdra (Vaarm.) küldendők. Klőíisotést elfogad mludeo svaiig. lelkész és tanító. MteJslmlk mtaúea rasároap. 9 Ahol ketten, vagy hárman egyhegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük. Szerkesztő-kiadóhivatal: szentgotthArd. Vasvármegye. i „HAHAABSZO« elóllzotésl ára : a harmadik nogyedóvro 18.000 korona. Csoportos küld. 15.000 K. Lather-SsOveMgl tagoknak 10°/.-os kedvezmény. Amerikába egész érre 2 dollár; az utódállamokig a 111. negyedre 20.000 K. A .Harangozd" terjesztésére befolyt adományokból szórványban lakó híreinknek ingyenpéldányokat küldünk. A szeretet könnyei. Luki'ics 19.41. .És mikor Jézus közeledett, látván a várost, síra azon.“ Lássátok, mennyire szerette az embereket! . . . íme, a szerencsétlen nép iránt érzett részvétnek és szánalomnak a könnycseppjei. . ., amelyeket Jézus hullatott Jeruzsálem felett . . . Hányszor felkereste e város lakóit, hányszor össze akarta gyűjteni őket, mint a madár összegyűjti az ő fiait szárnya alá — de ők nem akarták ... Az örökéletnek beszédét hirdette, de núpe megvetette azt; tett csodákat és jeleket, mégsem hittek benne... most azután veszni látja azokat, akikaek megtartására jött e világba! Ez a gondolat eltölti Jézus szívét szomorúsággal, a lelkét szánalommal, és . . . Jézus szeméből megindul a könnyek hullása ... mintha csak egy édesanya siratná a mély szakadék szélén lépkedő gyermekét, akit nein tud már megmenteni! Mennyire szerette az embereket! Hogyan beleláthatunk most a Megváltó szívébe! Jaj, de igaz, hogy Isten nem akarja a bűnösnek halálát, hanem hogy megtérjen és éljen .. . De észrevesszük-e azt is, hogy ez az evangéliom milyen komoly és súlyos kérdéseket vet mielibénk! Kérdi: megismertük-e azt a szere- tetet, amelyet Jézus mindnyájunkkal szemben érez és táplál? Javunkra fordítottuk-e ezt a kibeszél- hetetlenül vigasztaló és mélységesen komoly szeretetet? Eszünkbe vesszük-e, hogy mi sem akarhatunk Krisztusnak nagyobb fájdalmat, mint ha megvetjük ezt a felénk hajló, minket megmenteni, üdvözíteni akaró szeretetet, szóval, ha eltékozoljuk a kegyelmi időt és ------T n em menekülünk az ő védő szárnyai alá! . . . Oh! aki még nem sietett eddig a Megváltóhoz, aki még nem ismerte volna fel őbenne leghívebb jóakaróját, az — míg nem késő — siessen, mentse meg lelkét! Amilyen igaz, hogy én élek — ezt mondja az Úr — éppen olyan igaz, hogy nem akarom a bűnösnek halálát, hanem hogy megtérjen és éljen. Erdélyi Nem költői agy képzelte el, nem írói fantázia színezte ki. Székelyföld termette ezt az eseményt. Úgy csordult ki a bánatos magyar életből. Hősei ma is élnek s együtt szenvednek, együtt reménykednek. Ezt a kis történetet Székelyország szülte. Szereplői egy falusi földesúr és egy evangélikus tanító, akiknek összeért a telkük. Állott pedig a közös kerítés mellett terebélyes vén diófa, amelynek gyökere a tanító uram portájára nyúlt, míg lombkoronája a földesgazda udvarát árnyékolta. Péter és Pál évtizedek óta civakodtak az öreg fán, hogy hova is tartozik, kinek is terein? A szegény kerítés pedig eközben az éjszakák leple alatt titokzatos módon hol előre, hol hátra vándorolt. Örök perpatvarban, folyton zivatarban zuhantak az évek. Egyszer azután szomorú, köny- nyes csoda történt. A hegyek tetejéről leszállingóztak a rablók s váratlanul bilincsbe verték a székelyek hazáját és könnyekbe kényszerítették a székely szemeket. S a szívek, az azelőtt magyar módra mindig széthúzok, most ütve-zúzva „Bűnösöknek megváltója, Jézus lelkünk megtartója ! Ki szerethet úgy bennünket, Mint szeretted te lelkünket És lettél vígasztalásunk, Nyugodalmunk, boldogságunk ! Segélj, hogy hű legyek végig, Mint az voltál te a sírig, S tégedet, én jó Uramat, Áldó, védő pásztoromat Soha meg ne tagadjalak, Néked éljek, néked haljak.“ Ámen. N. M. epizód. összefonódtak békességben és szent honakarásban. Egy bús napon átkocogott a de- reshaju földesgazda a vénülő tanítóhoz és így beszélt: Tanító uram! most már tisztán emlékszem, nagyapám mondta, hogy az a diófa nem a mi családunké. És válaszolt az ősz iskolamester: szomszéd uram, most már én is emlékszem, elődömtől tudom, hogy az a diófa nem az enyém, magukhoz tartozik. Kié hát, kinek a tulajdona ? Ezen azután csöndesen elveszekedtek, eltanakodtak, mígvégre a szívük kidobbantotta, hogy az a fa egyikőjüké sem, de a közös anyáé, a szenvedő hazáé. S nyomban szent fogadást tettek, hogy a fa termését ezentúl minden évben a magyar haza oltárára áldozzák. ... és nagy boldogság lepte meg a lelkűket és úgy örült a szívük. Egymás nyakába borultak. Sírt a két öreg hosszú, megkönnyebbítő sírással. Együtt siratták a zuhanó székely csillagokat. — Ezt a kis történetet egy menekült székely fiútól hallottam. Drága lélekmorzsaként takargattam eddig a lelkem kamrájában. Csöndes estéken, csüggeteg órákon, söNem tehetségen, akaraton múlik a Harangszó támogatása.
