Harangszó, 1925
1925-04-26 / 17. szám
1925. április 26 HARANGSZÖ 139 legbecsületesebb. Tedd! És ha megtetted ? Jól tetted, amit tettél. Üsd fejbe a benned rakoncátlankodő ostobát, a szamarat! Csak semmi gyávaság I Elintézte és azt hiszi, hogy újat mondott. Pedig hát csak az élet rövid A műrészét az hosszú. Van az emberben egy hang, amelyik azt mondja, hogy: tedd 1 Déván egy másik is, amelyik óv: ne tedd I Nem jő utón mégy. És az ember mindig arra a hangra szeretné ráfogni, hogy az Úr szava, amelyik a világi okosság útjára küld. Csak az a rettenetes, hogy az mindig érzi, hogy a kettő közül me lyik az igaz Isten szava, melyik a bálványistené. Megtéveszthetsz mindenkit, csak saját magadat, a benned élő igaz Istent nem. Szép történet az ott a Mózes IV. könyvének 22 , 23. és 24. fejezetében. Kellemetes az, leülni melléje, figyelemmel olvasni, sorról sorra, megállni egy keveset minduntalan Bálám ne mondj átkot! mondja az igaz Isten. Bálám mondj átköti Kapsz Bálák tói érte aranyat ezüstöt. — Milyen szívesen hiteti el magával Bálám, hogy ezt is az Úr mondja neki. Bálám az arany ezüst utáni mohóságában fejbeveri, megveri bottal a világi okosság utján járni nem akaró szamarát. Persze, hogy szól belülről egy hizelgő nógatás: tedd! Csak nem lész pár órát ki kell tartanom, vigasztalni, erősíteni kell az erőtelent. Szelíden szóltam hozzá: Fiam, a végtelenségnek nincsenek órái és a földön mindannyiunknak szabottak az órák, ne gondoljon most rá, hogy mennyi a földi, én se tudom, más se, lehet hogy sokan megelőzik magát, használja a hátralevőket arra, hogy a megbánás es a lehető jóvátétel árán hallhassa majd az örökélet szerzőjétől az írás szavát: „Nagyobb öröm van egy megtérő bűnösön, mint kilencvenkilenc igazon.“ Ha még van valami, amit tehernek érez, amit úgyse lehetne ott a Mindenható előtt eltitkolni, mondja el nekem, hogy én, ha maga nélkül is, de a mások segítségével jóvátehessem a maga ballépését s így köny- nyitsen a lelkén. Ne az órákra gondoljon most, amiket megnyújtani már úgysem lehet, hanem az örökkévalóságra, aminek az ember számára való megszerzéséért, — nézze — ez a ke- resztrefeszített Üdvözítő az életét áldozta. Könny jött a szemébe, tompán, fakón kongott a kérdése: „Nagytiszteletű úr, hát remélhetem én az örökéletet ? Várhatok én bocsánatot ? 1 Emlékszem, gyermekkoromban tanultam egy verset, amelyik arról szólt, hogy mindenre van bocsánat csak arra az egy bűnre nincs, amit én követtem el. Jaj! ha az ember igen erős tudna lenni, mikor a kísértés erős, ha messzebb láthatna szamár 1 ? De ez a szamár meglátja a nem jó utón elébe álló angyalát az Úrnak... És megtorpan. . És akkor lész boldog, ha ennek, a számításnélküli hangnak a szavára hallgatsz és meghajtod magadat és a főidre borulsz a lelkiismeret angyala előtt. És akkor lesz nyugodt a te álmod, ha szólhatsz, mondván: >Ha Bálák az ő házát ezüsttel és arannyal tele adaá is nékem, az Úrnak beszédét által nem hághatomc. Ez a lelkiismeret, ez a beszéde az Úrnak, az igaz Úré. Szép történet ez a Mózes könyvéből. Hanem hosszú művészet a Szent- irás. Aki a maga eszétől okoskodik, annak rövid az élete ahhoz, hogy ennek a művészetnek a végére járjon. Az persze, hogy csak félig írja meg azokat az igazságokat, amiket a Szent- irás már régen egészen megírt. Szellemes az ilyen embernek a beszédje. Szellemes, mint minden féligazság. És az ő egész szellemeske- kedése nem ér fel Bálám együgyü szamarának bölcsességével. Immendigen Mihály. OLVASSUK A BIBLIÁT! A kereszt. Ápr. 27. Az én keresztem. I. Mózes 37. 31—35. A vigasztalódás az akarat dolga. Ez nem azt jelenti, hogy mi a magunk erejéből megtudunk vigasztalódni, hanem azt, el, mint amennyire a bűn csábítása mutatja, ha nem csak a, pénz csengését hallána, mint Júdás az Úr eladásának éjszakáján, ha hallaná a lélek vádolásának hangját, a halál nyögését, nem lenne áruló senki a világon. Ha én most beolthatnám minden emberbe a lelkem érzését, a lelkem kínját, hogy megborzasztanám a bűn gondolatától, hogyha már más nem, a büntetéstől való félelem erősítené meg a kísértés legyőzésére az embereket, hegy ezzel használhatnék legalább annyit, mint amennyit ártottam a vétkemmel, akkor — talán akkor — várhatnám az isten bocsánatát De én már nem beszélhetek senkivel, én már nem tehetek jóvá semmit! Nagytisztelelü Uram! Mondja el mindenkinek, akivel csak összehozza az élet, hogy rettenetes a büntetés! Hogy fáj nagyon, nemcsak a testnek, de fáj a léleknek is a halál. Fáj a gondolat, hogy elveszítjük a földön is mindazt, amiért az égieket is készek voltunk egyszer feláldozni. Mondja cl, hogy én, a halál gyermeke, — üzenem az élőknek: Vigyázzatok 1 Bűn nem marad büntetés nélkül 1 s nem lehet olyan ára a bűnnek, hogy ezerszeresen meg ne váltanánk a büntetést. Mit adnék én most érte, ha hazamehetnék, ha azt tudhatnám, hogy nem a hóhér keménykeze, hanem a szeretteim fogják le majd a szememet, az utolsó órán. Dolgoznék egész életemen át száraz kenyéren, hogy az Isten senkire sem erőszakolja rá a vigasztalódás forrásait s ez azután az ember akaratától függ. hogy merít-e belőle vagy nem. Két emberfajta van, amelyik visz- szautasitja az Isten vigasztalását, amelyik nem akar megvigasztalódni. Az egyik any- nyira irtózik a szenvedéstől s annyira hiszi, hogy a kereszthordozás csorbát ejt az ember méltóságán, hogy így utasítja el a vigasztalást : engem ne sajnáljon senki, nekem nincs keresztem A másik oly súlyosnak érzi a keresztjét, hogy még a megvi- gasztalódás lehetőségének gondolatát is sértésnek veszi. Nincs jogom zúgolódni a keresztem miatt, ha nem akarok megvigasztalódni. Ápr. 28. A te kereszted. Róma 12.15. A boldogsághoz nélkülözhetetlen egy rajtunk kívül álló ember, egy második személy részvéte. Nem jó az embernek egyedül lenni. De még sokkal nélkülözhetetlenebb a kereszthordozáshoz. A részvét nem veszi le ugyan a keresztet, de könnyíti a súlyát, mert alkalmat nyújt a kipanaszkodásra s elfordítja gondolatainkat a kereszttől a jóleső emberi szeretet meglátása felé. Azonban az élvezett részvétnél, amikor tehát nekünk mondja más: mily nagy a te kereszted, sokkal vigasztalóbb a gyakorólt részvét, amikor mi nézünk szét e világban s meglátjuk, hogy mennyi ember hordoz nagyobb keresztet, mint mi. A vigasztalás útja: sírjatok a fúrókkal! Ápr. 29. Az 0 keresztje. Róma 5.5—10. A vigasztalás legerősebben buzgó forrása ott fakad a Krisztus keresztje alatt. Nem csak azért, mert az ő keresztje a legsúlyosabb a világon, amihez mérten a mi szenvedésünk jelentéktelen, szóra sem érdemes, hanem azért is, mert az Ő keresztje hozza meg nekünk a bfinbocsánatot, életünk legsúlyosabb keresztje, a bűn alól való szabadulást. Legfőképen pedig azért, mert az Ő keresztje az Isten hozzánk való szerete- tének pecsétje. A keresztfán Isten kitárt karja vár ölelésre, hogy odaboruljak annak de boldog lennék csak megválthatnám a büntetést. Szegény testvérem! a büntetést megváltani, megváltoztatni a földön már nem lehet, én elmondom a maga üzenetét, de maga is tanítsa meg rá azt akit szeret. Hagyja meg neki végrendeletképen, őrizze meg a legnagyobb kincsét, a becsületet, a szolgálatban való hűséget, az istenfélelmet, hogy az ő lelkének ne legyen soha büntetéstől rettegő kínja. Szót fogadott; papirt vett elő, irni kezdett. Lassan sercegett kezében a toll, amíg készült a végrendelet. Rövid pár sor volt az egész, tanulságul én is ideírom: „Én, aki csak megbélyegzett nevet tudok örökül hagyni, utolsó órámon üzenem azoknak, akiket szerettem, ne felejtsék el a nevemet 1 Legyen az én nevem emléke fék, amelyik mindig arra figyelmeztetőket, hogy csak igaz úton járjanak. Amit én csak most — későn — tanultam meg, tanuljanak véle meg jókor, imádkozni. Mielőtt valamit tenni akarnak, kérdezzék meg a lelkiismeretüket, jó lesz-e vagy nem! Ha ezt a jó tanácsomat megfogadják, boldogító örökséget hagyott nekik egy boldogtalan ember.“ Eltettem a végrendeletet. Aztán csak az őr zavarta meg csendes imánkat, mikor beszólt: „Indulni kelll“
