Harangszó, 1924

1924-03-16 / 12. szám

1924. máicius 16.

— elválaszthatatlanul összetartoznak történelmi emlékezetünkben. Eisenachban még áll annak a Szenlgyörgyről címzett iskolának az épülete, melyben az ifjú Luther 1498—1501 mestereinek, Treboni- usnak és Wigandnak lábainál ülve lerakta klaszikus műveltségének az alapját. Innen járt ki a szegény Márton diák hasonló sorsú társaival Eisenach utcáira, hogy a házak előtt sokszor ázva-fázva szent énekek éneklésével keresse meg mindennapi kenyerét, míg végre a nemeslelkü Cotta Konrádné fogadta őt házába, ahol egyszerre menekült meg a szegénységtől és a lelki eldurvulás veszedelmétől, mely a magukra hagyott szegény diákokat akkor is, mint mindig, fenyegette. Ez a Cotta-féle ház, melyet most Luther-háznak neveznek, szintén áll még és természetesen nem mulasztottam el annak a régies polgári egyszerűséggel bútorozott, kizárólag Luther emlékének fenntartott kis szobának a megtekintését, melyben egykor az ifjú Luther lakott. — Az eleven képzeletű diák bizonyára sokszor nézett fel Wartburg vára felé Szent Erzsébet emlékén andalogva, de nem sejtve azt, hogy az isteni gondviselés csodálatos utjai egyszer őt is odavezetik még. Amit akkor még nem is sejthetett, 20 év múlva megtörtént. Mindnyájan tudjuk, hogy Luthert, mikor wormsi kihallgatása után útban volt hazafelé, Bölcs Frigyes szász választófejedelem titkos parancsára ismeretlen lovasok támadták meg és Wartburg várába szállították. így akarta a választó fejedelem a birodalmi

— Mire a falu nepe odaért, már nem volt mit menteni, kormos üszkön és pislogó parázs jelezte már csak a vész színhelyét.

— Kik korábban indultak a tűzhöz, minlha a völgyben két lövésnek dörgő visszhangját hatották volna. Úgy is volt. Másnap a malomgát filzbokrai "között egy női és egy férfi holtiestet találtak. Mindkettőnek szivét járta át a golyó. A nő Rostás Eszti, a férfi Csapó Andris volt. Egymás mellé temették és mindenki megsiratta őket.

— A Darvas molnárt azontúl soha sen- kisem látta. Azt mondják bennégett a malomban, melynek táját még most világos nappal is kerülik az emberek.

Így végződött Lidi néni fonóbeli elbeszélése.

Forognak a rokkák, sodródik a fonál, életünk fonalát ekkép eregetik égi kezek és szövődik számunkra az öröm virágos köntöse helyett legtöbbször a gyászfátyol s a szemfedő.- Vége. HARANOSZÖ.

A mi harangjaink.

Fehér templomunknak fehér tornyában Három harang hangja szállt az égig. Földvár akáclombos falujában Akkortájt még gyermek voltam én is;

De ahogy mcghallám bűvös szavuk, Diadalt, gyászt közösen jelentve: Megrezdült a szivem minden húrja.

Úgy örül és sir még most is bele.

Három jó testvér kondulva kondult,

Ha öszhaju agg szállt sírba le.

Húrom jó testvér szive megindult,

Ha virágért nyúlt a halál keze.

Gyermek, ifjú, ősz agg bús slrjáhz Fájó hangjuk gyászkísérettel áldoz;

S szelíd, csendes estén édes szavuk Lágyan zsongott: „ Vándor, térj az Úrhoz!“

De vészkiáltás hangzott e hazán, Felcsendült újra a „Talpra magyar!“ Észak, kelet, dél és nyugat felöl Támadt ránk bőszen milliónyi kar. Jelszavunkká lön: „Élet vagy halál!“ Hazánkért semmi áldozat sem kár.

S mikor már nem volt mit odaadnunk, Harcba küldtük mi is két harangunk.

S kik eddig Isten szolgái voltak,

A békét, szeretetet hirdeték,

Most bömbölve zúgtak az ellenre, Pusztulást, halált osztva szerteszét.

S a megmaradt testvér árván kesergett; Visszavárta édes testvéreit.

De azok ott maradtak örökre . ..

Reményt... hitet... hazát eltemetve.

De nem, hisz megjöttetek, itt vagytok újra; Diadalmi szózatotok szivembe kél;

És fölajzott lelkem lm lecsendesül ma. Kong... kong... kong templomunkbau a

három testvér.

Zengjetek, bongjatok földvári harangok S ha Istent imádni a magyart hívjátok, Kongjátok be minden legkisebbik házba : „ Csonka törzsünknek még kihajt minden ága, Árva szép hazánknak, mély, sötét sírjából Lesz föltámadása I“

KISS LA/OS.

átokkal sújtott Luthert megmenteni ellenségeinek tőrétől. Tiz hónapig, 1521. május 4-étől 1522. március 3-áig rejtőzködött Luther Márton a Wartburg várában György lovag név alatt. Azzal, hogy lovagruhát viselt, szakállat eresztett és vadászni járt, épen csak annyit tett, ameny- nyit okvetellenül tennie kellett, hogy lovagszámba menjen, de de egyébként annál derekasabban vitézkedett a Krisztus evangélioma szent ügyének szolgálatában, névtelenül kiadott, de nagy szellemének minden jegyét viselő irataival tovább folytatta a reformáció harcát, egész odaadással merült el szeretett Bibliájában és rövid idő alatt hallatlan szorgalommal és páratlan sikerrel németre fordította az egész Újtestámentomot, — oly munka, mely már magában véve

91

is legelsőrangu hőstett számba megy a szellemi élet birodalmában. Megint lelkem mélyéig tartó, leírhatatlan élmény volt számomra, mikor erre a nagy szellemi hősre való emlékezéssel járhattam végig Wartburg várának termeit, ott időzhettem György lovag egykori lakószobájában, ott állhattam annál az ablaknál, mely előtt — szokása szerint — legtöbb imáját elrebegte, s amelyen keresztül majd Isten szabad egébe nézett, majd a gyönyörű szép vidéken jártatta, majd a távoli kedves Wittenberg felé szögezte tekintetét, majd meg az odaszálló galamboknak és égi madaraknak hintett eledelt. Az ablaktól jobbra mutatják azt a helyet, ahol a hagyomány szerint az a tintás üveg, melyet Luther az ördögjelenés felé dobott, a falba ütődött. A hires tintafoltnak természetesen semmi nyoma. A vakolat azon a helyen széles körzetben eltűnt a szoba faláról. Vannak komoly tudósok, akik ennek az egész — Zichy Mihályunktól hatalmas képen ábrázolt — jelenetnek a történetiségét kétségbe vonják. A történettudósok dolgába nem akarok beavatkozni, de annyi bizonyos, hogy Luthert is mélyen áthatotta az a tudat, mely Pál apostol azon szavában jut kifejezésre: „Nem vér és test ellen van nékünk tusakodásunk, hanem a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, az élet sötétségének világbirói ellen, a gonoszság lelkei ellen, melyek a magasságban vannak.“ Efez. 6, 12.

Luther, amint már jeleztem, 1522. március 3-án hagyta el wartburgi biztos menedékét, hogy lecsillapítsa azokat a zavarokat, melyeket távolléte alatt egyes rajongó lelkek támasztottak Wittenbergben. Bölcs Frigyes még nem látta elérkezettnek az időt arra, hogy Luther újra a nyilvánosság elé lépjen, de Luther nem állhatott ellent a lélek ösztönzésének és útközben azt irta aggódó, haragvó fejedelmének, hogy ő egy sokkalta magasabb hatalomnak az oltalma alatt megy Witten- bergbe, mint amilyen a választó fejedelem. Luthernél nagyobb hőst bizonyára a Wartburg soha, de a világ is keveset látott. — Eisenachban Luther később is ismételten megfordult és szívesen beszélt róla, mint az ő kedves városáról. Ércbe öntött szobra Eisenach legnagyobb terét díszíti.

Mivel Eisenach nagy idegenfor-