Harangszó, 1924

1924-02-17 / 8. szám

ÖARANQSZÖ.

1924. február 17.

S8

ben megingott. A kételkedés elfordította szívét a vallástól. Visszavonultan falusi birtokán csak a tudománynak élt. Egyszer az utcán egy gyermek által vezetett vak koldussal találkozik. Részvéttel szólítja meg, elbeszélget vele. Végül némi segélyt nyújtva neki e szavakkal búcsúzik tőle: „Ily szép idő reád nézve is könnyebbé teszi az élet terhét. Neked is jóltevőd a tavaszi melengető napsugár“. „Uram — szól a vak — én nem ismerem a napot, sohasem láttam. Nem tudom van-e, vagy nincs. Ha van: milyen, hol jár, kel, mit mivel ? Én csak az engemet körülvevő meleget érzem.“ E találkozás után a tudós magába szállva így elmélkedik: Ez a vak sok ezer szerencsétlen társaival nem látják a napot, de azért hasztalan tagadnák annak létezését. A nap tagadásuk dacára sem szűnnék meg áldásos munkáját végezni, mint a világosságnak éltető melegnek forrása. így bár, az Istent sem láthatjuk, azért mégis ő az ^alkotó, fentartó örök hatalom. Az Ő gondviselése nyilatkozik meg, a természet ölén folyó változásokban mint az emberiség életében. Örülök, megtaláltam az elvesztett hitet. Újra tudok imádkozni.

A hitet e drága utravalót a megpróbáltatások nehéz napjain is meg kell őriznünk. Ez midőn Isten sze- retetére emlékeztet: tűrni és reményleni tanít. Szívemelve mondja a vallásosérzésü költő (Tompa) „Ki vesztett mindent, mi drága itt,

Árva fiókák.

Elbeszélés. Irta: Farkas Mihályné.

Olyan gyorsan múlt el az idő, észre se vették, hogy a vásáros-nép már oszladozni kezdett, az árusok sátraikat göngyölgették, áruikat csomagolták, s Veronka még babát akart venni a kis leányának. Elkövetkeztek hát és indultak ki jobbra, ki balra.

Elgondolkozva ballagott társa mellett Pintér János, az pedig dehogy zavarta volna meg fölösleges beszéddel, csak ravaszul pislantott olykor reá. Mikor a Homálos erdőbe értek, megszólalt a János: „Hogyan kivirágzottak a hársfák reggel óta. Nem érzi — bátyám — milyen fölséges szag van itt?“ és mellét kifeszítve, tele tüdővel szívta magába a balzsamos tavaszi levegőt.

Mikor hazaérve tüzet rakott és valami vacsorát kotyvasztott a gyerekeknek, kedvetlenül fölsóhajtott: „Asszonymunka az ilyesmi, hiába 1 nem férfinek való 1“ és jár- tában-keltében csak nem tudta elfelejteni azt a mosolygósképü asszonyt. Mennyi fehér fog volt a piros szájában! Szegény Rózáinak már alig maradt egynéhány, minden gyerek szoptatása egypár fogába került.

Még egy hétig töprenkedett János, hogy

Ünnepnapon.

Megfakult ma a fekete Bánat;

Béke áradt a jaj tanyán, Elhervadtak a sóhajvirágok,

Megölelt ma az Édesanyám.

Megállód ma a Halálnak malma, Elült a harc a gondcsatán,

Feltárult egy sír a vágytemetőn, Megcsókolt ma az Édesanyám.

Galamb suhant a telkemen át,

Uj fény aránylóit a Nap aranyán, Rózsaszín ködbe omlott az Élet, Megáldott ma. az Édesanyám.

lfj. Hetvényi Lajos.

hitét ha őrzi, őrzi őt a hit. Míg a föld borús, fenn derült az ég. A panasz elhal, zeng az ima még. Siralmak völgyén, vad kietlenen, hol ember nincs már, Isten van jelen.“

A hit midőn Istennél mutatja célunkat egyszersmind emlékeztet, hogy az Isten igazságos. Örök végzéséből az igazságot minden harc, szenvedés után is végül győzelem koronázza. A gonoszság nyomán pedig a bűnhődés jár s bár sánta lábon halad, előbb, utóbb eléri az Isten parancsa felett tipró bűnöst.

Ha Istenhez — kitől jön minden jó adomány — akarsz közeledni, légy igaz ember, kövesd az igazságot jó- és balsorsodban. Tudj érette — ha kell éhezni, fázni,

jó is lesz-e hát amit cselekedni készül, de csodálatosképen úgy eltűnt minden kételkedése, mint a nyári harmat mikor fölszippantja a napsugár. Akkor aztán beállított Hajdú Gáborhoz, és némi kertelés után csak előhozakodott ám:

Látom már, hogy nem maradhatok így egymagámban a gyerekek mián. Eljönne-e velem, bátyám, háztájnézőbe a pásztorfői menyecskéhez?*

„Miért ne mennék, öcsém, mindig jóakaród voltam. Talán vasárnap menjünk, akkor ád az uraság lovakat is. Úgyis eleget rovom gyalog az országutakat.“

Úgy is lett. Épen könyörgésre harangoztak vasárnap délután, mikor bekanyarodtak özvegy Fintáné udvarára. Kék ünneplő-ruhájában, kis barna bajusza szépen megkefélve, bizony legényszámba is elmehetett volna Pintér János, de nem is panaszkodhatott, hogy ne látták volna szívesen násznagyostul együtt. Egyáltalán nem tette ki a szűrüket Veronka, sőt betessékelte őket a szobába, ahol már terített asztal várt rájuk. Persze, híradással voltak előre jövetelükről.

Az volt ám csak a szép szoba, épen a fényuras asszonyához illő. Az ablak csupa muskátli, rezeda meg sárga-viola, s csipkés függöny előtte, piros pántlikával félrekötve,

szenvedni, de piacra ne hord, szeny- nyes nyereségért el ne áruld soha, mert Isten ellen lázadással elvesztenéd lelki nyugalmadat s a késő bánat kínzó tüzét gyújtanád fel kebledben.

De mint a napsugárban a fény a meleggel egyesül: úgy kell az erkölcsi életben is az embernek az igazsággal a szeretetet egyesítenie. A szeretetben mutatja magán a halandó legvilágosabban az Istennek képét aki szeretet.

Szeretet nélkül minden kincs, hatalom, tudomány is csak olyan, mint a téli nap, mely fénylik, de nem melegít, nem éltet. Az embernek erkölcsi értéke csak annyit nyom az igazság mérlegén, ameny- nyit a szeretet eszméjéből megvalósítani képes jószívűségével.

Hitünk azt mondja, hogy minden ember a mennyei Atyának gyermeke, azért1 erkölcsi kötelességünk, hogy rang, osztály, nyelv, vallás különbség nélkül mindenkiben elismerjük, tiszteljük a testvért. Ne zárjuk el ajtónkat, keblünket a szerencsétlen előtt, ne irigyeljük a jobb sorsban levőnek boldogságát. A szeretet kizárja a telhetetlen önzést, az irigységet, osztályharcot és a felekezeti gyűlölködést. Arra buzdít, hogy testvéri egyetértéssel munkálkodjunk a közboldogulás előmozdításán, közlelkesedéssel sorakozzunk közös jóltevőnk- nek: a hazának védelmére s áldozatkészséggel egyengessük szebb jövőjének útját.

A sublóton is himes terítő, arra cifra por- cellán-csészék kirakva egész regement, hogy az üveges-tótnál sincs több, meg fényes rézgyertyatartók a középen üvegpohárban, egy gyönyörű papirosbokréta kék meg zöld rózsákból.

Veronka pedig ki nem fogyott a nyájas magakelletésből s végképen megvette a János szívét. Még egy kicsit beszélgettek, megnézték az istállóban a Riskát, meg az ólat, hol egy szép ártány röfögött, a Verőn kis leányával is peroláztak akit alig lehetett a sarokból előcsalogatni. Végre elérkezettnek látta Hajdú Gábor az időt, hogy engedjen a János ismételt titkos nógatásának s ünnepélyesen megkérdezte özvegy Fintánétól: feleségül menne-e ehez a becsületes özvegy-emberhez ?

A parádé kedvéért egy kicsit kérette magát, de azután csak beleegyezett a Veronka, mivelhogy — azt mondja — igen sajnálja azokat a szegény kis elhagyatott gyerekeket és Jánost is szívelheti. Meg aztán — nagyon bajos is özvegysorban maradni, hacsak nem olyan vén és csúf valaki mint az ördög öreganyja. Ha az ispán úr egy tréfás szót mond, vagy az őrsvezető bejön egy ital vizet kérni, már a falu szájára kerül és kigyót-békát kiáltanak reá.

így történt, hogy Pintér János mint vő-