Harangszó, 1924
1924-11-23 / 48. szám
1*24. november 23 RARAN05ÍŐ 365 vegyeskarának ismételten gyönyört! éneke, Kapi püspök befejező szava, főpésztori imája, áldása után a 262. közénekkel nyert befejezést a mindvégig magas színvonalú estély, mely minden bizonnyal maradandó emléket hagyott maga után Pápán s a jelenlevőkben felébresztette itt is a szunyadó protestáns öntudatot, az evangélikus lelkiismeretet. Az Istennek gazdag áldása nyugodjék meg továbbra is az országos Luther-Társaság működésén. * A Luther-Társaság tagjainak tiszteletére 3-szor is volt közös étkezés Pápán, mely alkalommal szebbnél szebb felköszöntők hangzottak el. Pékár Gyula a kormányzóra emelte poharát, Pápa város polgármestere a társaság elnökségét, Kap* püspök Pápa város lakosságát éltette, Fad gyas Aiadár a gyülekezet nevében a vendégekre emelte poharát. Mint mindig, lecdkívül szellemesen beszélt közkívánatra többször is Kovács Sándor dr. egyetemi tanár, kire dr. Scholtz Oszkár mondott felköszöntőt. Az országos Luther-Társaság a közgyűlésről táviratilag üdvözölte a kormányzót. Egy fej fánál. A kemenesaljai tanítóság soraiból elköltözött egy nagyon érdemes népnevelő: Zongor Márton. Most már — aránylag fiatalon — ott pihen ő is, a messze vidéken legszebb simo- nyi-i temető cédrusai alatt, ahol annyi sok melegszívű ősével együtt álmodja tovább azt az álmot, amit nem értenek meg mások, csak a halottak. Frissen hantolt sírjára odacseppenik azok könnye is, akik szívükből sze rették, lelkűkből megértették Zongor Mártont. A novemberi kőd körülöleli a korhadt fakeresztek közül kifehérlő fejfáját s ahogy levett kalappal ott állok előtte, ielkemből feltör valami, ma nagyon sokan ismerik: a fájdalom és felajozza azt a rég megszakadt hurt, amely hangjegyeket kopogtat szívem falára. * * * Volt benne valami Gárdonyi Gézából. A szomoriísága A szelídsége A lehorgasztott feje. Az alakja is hasonlított hozzá. Azután, ő is úgy kerülte az embereket — éppen, mivel nagyon szerette őket. És a gyerekeket szerette nagyon, meg a szabad természetet. De egyébként is szeretett minden szépet, jót, nemeset: erre, páratlanul substilis lelkivilága mint- egy praedestinálta. Szemében láng gyűlt, ha a hazáról; tűz, ha a hitéről esett szó. Zongor Mátyás, a franciát- kergető hires hmzár vére sütött ki ilyenkor halovány arcán és emlékeztetett azokra az >oskolamesterek<-re is, akik felégetett iskolaházak üszkös romjain bizalommal zengték az Erős várunkat... A finomság, jóság, örökségképpen szállott reá (soha szelidebb tekintetet, soha jobb embert nem láttam, mint az édesapját: az utolsó nemzetes simonyi kompossessort). Ez az örökség ölte meg. Fájt neki a mai élet, mely nem a finomabb lelkiségü egyéneknek való. Nem tudott kalmár lenni. Nem tudott úszni azzal az árral, melyben a becsület hullája oszladozik. Úgy élt, mint egy tanító: szegényen, becsületesen és mint egy aszkéta: egyedül, örömtelen. Nőtlen maradt. Bizonyára nem jókedvéből. Mert hiszen az a hánytvetett élet, melynek sivár határkövei a gyérbutoru tanítószoba és a rideg otthontalanság sehogy sem illettek az ő családi melegségre vágyódó lényéhez. Hogy miért mégis? — Hosszú idő múltán ki tudná megmondani: milyen színe volt a megfakult virágnak? — Ne is keressük. Élő keze ne nyúljon a halott szívéhez; ne, különösen akkor, ha ez a halott szív olyané volt, mint Zongor Márton, aki több mint negyedszázadon át tanított, nevelt, egész életén át dolgozott és most, amikor már nyugalmasabb napok következtek volna el reá: éppen a szíve mondta fel a szolgálatot. Ez a szív nemes szív volt Igazi magyar tanítószív. Sok könnyet érdemel, sok virágot és mindenek felett emleke sok-sok kegyeletet. Sírja körül a gyér lombu fák tudják ezt. mint halott pillangók, hullatják fejfájára leveleiket és az örökzöld cédrusok susognak gyászindulót, amelyet nem ért meg senki más csak a halottak... És akik nemsokára meghalnak... KORKÉPEK. Karcolatok a hétről. Pestre bevonult a délutáni tánc, újságolják a fővárosi lapok. A tánc pesti szerelmesei esztendőkön keresztül — írják — mostohagyermekek voltak. A főkapitányság eddig nem akarta megengedni, hogy Budapesten is szabad legyen a délutáni tánc. Bécsben, Berlinben, Londonban és Párisban éppen úgy, mint Newyorkban vagy Chicagóban regijei, délben, este és éjszaka táncolnak az emberek. A budapesti szállodák, a külföldi példa nyomán, állandóan kérvényekkel sürgették a főkapitányságot, hogy végre nálunk is lehessen délután táncolni. Egy esztendővel ezelőtt azután meglepetésszerűen a budai Bellezue- szálloda megkapta „a vagyontérő délutáni táncén gedélyt4'. A szálloda hallja minden délután és este zsúfolásig megtelt elsősorban pesti közönséggel, de a budaiak is szorgalmasan látogatták. A pesti szállodások közben továbbra sürgették engedélyeiket, de hiába. Most aztán körülbelül két héttel ezelőtt a főkapitányság engedélyügyi osztálya értesítette a Ritz, Astoria, Palace és Britannia szálloda igazgatóságát, hogy megadja az engedélyt a mindennapos délutáni és esti tánchoz. A közönség a legjobban a Ritz és az Astoria táncdélutánjait látogatja. A Ritzben ugyan 30.000 koronát számítanak egy uzsonnáért, amely kávéból vagy csokoládéból és egy szelet süteményből áll és azért minden délután zsúfolásig megtelik a szálloda hallja és az éttermi rész, ahol a tánc folyik, mert hát hiába, — sírva vigad a magyar. OLVASSUK A BIBLIÁT! Nehézségek. Nov. 24. Ne kerüld ki őket! I. Sám. 17.35—50. Dávid látja, hogy Isten népének becsületéről, talán életéről van szó, kiáll hát a harcra nagy, szinte vakmerő bátorsággal. Isten nevében bizakodik. O Istenért harcol, Isten neve dicsőségéért s az Úr nem hagyhatja el a saját ügyét. — Hadd alkalmazzam e történet nagy tanulságait az én keresztyén hitéletemnek küzdelmeire Nov. 25. Győzd le őket türelemmel. Ján. 18.28—40. Mindenki érzi, hogy itt kinek az oldalán van az igazi erő. Nem Pilátusén, noha nála van a pallos hatalma. Hiszen csak forma szerint Ítél ő, másoknak az akarata megy itt végbe. De az igazi hatalom még nem is azoknak, a papifejedelmeknek az oldalán van. Ők is bűneiknek elvakult szolgái, kik a Jézus személyiségében rejlő vád és Ítélet elől akarnak menekülni azzal, hogy Jézust megöletik — de épen ezzel esnek bele a legnagyobb ítéletbe. Nov. 26. Kitartással. T. Thess. 3. í—io. Pál kitartó a szorongattatások közt. Megerősíti az a tudat, hogy „arra rendeltetett“ (3). Ebben nem a kikerülhetetlen „végzet“ - be való belenyugvást* hanem az élő Isten bölcs rendelése előtt való örvendező meghajlást keil értenünk. — Pál kitartó az imádkozásban is. „Éjjel-nappal hagy buzgón esedezik.“ Nov. 27. Isten segítségével. II. Tim. 4: 14—18. Pál a római törvényszék előtt áll. Az oroszlán, a pogány hatalmasság kitátja reá a száját. És azok közül, kiket meg
