Harangszó, 1924
1924-09-21 / 39. szám
HÁÍ<AHۧ£Ö. Í924. szeptember 21. kapott, naivul tiszta erkölcsi felfogását igy módosítsa: „egyeztesd össze a jót a rosszal, mert máskép nem boldogulsz“, amely összeegyeztetésnek az az eredménye, hogy a jónak legfeljebb a látszatát érdemes fenntartani. így vész kárba az iskola munkája. így nevelünk hajótörésre kárhoztatott hajósokat. így történik, hogy az élet szemébe kacag az iskolának s csúffá tesz tiszta érzést, jó szándékot, verejtékes munkát. Nagy tévedés volna azt hinni, hogy ennek a szerencsétlenségnek az okát az általános erkölcsi züllés rovására kell írni. Még kevésbé áll meg az a felfogás, amely a nevelés fogyatékosságának, illetőleg eredménytelenségének okát annak Vű//dserkölcsi alapjában látja. Ellenkezőleg ! A hiba éppen abban van, hogy a nevelésünk nem eléggé, helyesebben szólva nem megfelelően vallásos, nem a Jézus Krisztus leikétől lelkezett. Mert ha az lett volna, ilyen nagyarányú züllés még sem következett volna be. Az a nevelés, amely a fent említett elv alapján épül fel, sem nem korszerű, sem nem keresztyén, kiváltképen nem evangéliomi. Hogy modern legyen, ahoz szükséges, hogy a mi mostani világunk hamissága, körmönfont anyagiassága közepette is erős, egyenes és mindenek felett célravezető legyen. Ilyen azonban csak akkor lehet, ha igazán keresztyén. Az evangélium pedig nem tűri azt, hogy a _2VÜ______________ H ű mindhalálig. Irta: Oyurátz Ferenc. Bóth Róbert tekintélyes kereskedő volt egy északamerikai városban, Frankforstban. Egy napon jó barátjával, Kent Jakabbal, kereskedelmi ügyről beszélgetett irodájában. Egyszer kopogtatás után az ajtón egy sugár termetű, megnyerő arcú ifjú lép be, de látva, hogy egy idegen úr is van a szobában, magát meghajtva, bocsánatkéréssel vissza akart vonulni. — Csak maradj, Vilmos — szólt hozzá a házi úr — Kent barátom előtt bátran előadhatod mondanivalódat. — Most a szünidők beálltával szegény szüleim sírját óhajtanám meglátogatni. Éhez kérem szíves beleegyezését, — Nagyon messze esik innét. Ámde szép a felnőtt ifjúnál is a kegyelet ápolása az elhunyt szülők iránt. Jól van, menj el, de ne egyedül. Vidd magaddal Olivér és Richárd fiamat is, hadd tegyenek ők is koszorút jó anyád sírjára. Az ifjú a kért beleegyezést megnyerve, köszönettel távozott. — Kicsoda ez a derék, rok'" ;zenves fiatalember ? — kérdi Kent Jako — Egy ideköltözött s itt elhalt magyar Fiamhoz. Olvastuk versed, mit a múlt napokban Kis lapunk, a: „Harangszó“ leközölt, S mig olvastuk, büszkébbet s boldogabbat Nem hordozott nálunknál ez a föld. Kalászba, életet adó dús kalászba Sarjadt a gyenge mag, mit elvetélik, A bitnek élőfája hajta ki szívedből, Mit mustármagként oda ülteténk. Kicsiny papiak virágos udvarában Egyengettük előtted az utat, Mely nem hagy lenn a földi élet sarában, De égre fel, az Istenhez mutat Kicsiny papiak virágos udvarában Kutató szemed kincset nem talált, Sokszor gond vonta árnyba, de felette Törhetlen hit fehér galambja szállt. Aztán elmentél. — Elhívott az élet. Gyógyítói jajt, — kötözni mély sebet. De elvivéd szivedben a virágot, Mit oda hü szülökéz ültetett. S a virágot nem ölte ki szivedből Az élet-harc, az ádáz vad tusa, Kihajtott az, viruló fává nőve, Mint Libanonnak sudár ezédrusa. Negyed századnak viharja vonult át Azóta őszülő fejünk felett, De szívünk ma is élő hittel vallja: „Van IstenI“ Van, egy örök szeretet! Oh, benne bízz! Ö áldó szent kezével Életed útját elegyengeti, És ha sebet üt szíveden az élet, Enyhíti a kint, mely azt égeti. Bük. FARKAS ELEMÉRNE. nevelés a boldogulást a jóság jutalmául ígérje, mint ahogy az élet sem a jóság fejében osztja azt. Hanem a boldogulás az Isten kegyelméből való adomány, az pedig hogy jók legyünk, jók maradjunk, nekünk minden áron való kötelesmunkáscsalád fia, Kardos Vilmos. — És hogyan került házatokhoz? — Ha érdekel, készséggel elmondom. Ezelőtt kilenc évvel vidéken utaztam városunktól 20—25 mérttöldnyi távolságban kocsin. Egy helyen az utradülő rét szélén néhány tehenet legeltetve egy tizenkét évesnek látszó fiú áll s illedelmesen köszönt. Amint tovább haladunk, kiáltozás hallatszik, a kocsis hátra tekint s megáll. A tehénőrző fiú szaladt utánunk s kezében egy tárcát tartva szól hozzám: — Uram, ez a tárca a kocsiról esett le. Megdöbbenve láttam, hogy a tárca csakugyan az enyém, szivarragyujtás közben esett le véletlen a kocsiról. 10.000 dollár pénz és 100.000 dollárról szóló okmányok voltak benne. A kis tehénpásztor szívességét megköszöntem s megdicsértem. — De mondd meg, fiam — kérdezém — e tárcában sok pénz van, megtarthattad volna, mint talált jószágot; mi indított arra, hogy utánam hozd? Senki sem látta, mikor felvetted. — De igen, ott volt az Isten. Jól hallottam lelkemben e szavát: „Ne lopj!“ E felelet még inkább meglepett. Folytattam a kérdezést: — Gyermek, ez szent igaz; az Isten mindenütt jelen van. Ki tanított hűségre ségünk. Ez az evangéliomi elv azt követeli, hogy a neVelés teljes őszinteséggel tárja fel az élet valódi képét az ifjúság előtt s arra neveljen, hogy az élet fenyegető kísértései, csaíódásai, ellenére is ki kell tartani a jóban. Az természetes, hogy a nevelés a büntetés és jutalmazás gyakorlati alkalmazása nélkül el nem képzelhető. De viszont feltétlenül kötelessége, hogy ne ámítsa az ifjúságot azzal, mintha az élet labirintusában is az iskolában alkalmazott zsinórmérték szerint lehetne eligazodni. Ne csak az egyes tárgyak tanítása, de a szorosan vett nevelés terén is érvényesüljön az az elv, hogy az életre neveljünk! Biszkup F. Az egyházkerületi Gyámintézet közgyűlése. Egyházunkban a Gyámintézet olyan kiválóan fontos munkát végez, hogy annak tevékenységét a legéberebb figyelemmel kísérni s a legmesszebbmenőleg támogatni minden egyháfctagnak elsőrendű és elmulaszthatatlan kötelessége. Mindenkor az volt, de fokozottabb mértékben azzá vált most, amikor nemcsak szegény gyülekezetekről, hanem a szomorú országos állapotok következtében immár elszegényedett és szegényedő, sőt összeros- kadó gyülekezetekről beszélhetünk. ezen igazsághoz? — Az én jó édes anyám — Hol lakik ő? — Már a temetőben, meghalt, — válaszolt fejét szomorúan lehajva a fiú. — Hát atyád él-e még? — O még előbb meghalt. Árva vagyok. — Mi a neved ? — Kardos Vilmos. — És gyámod? — Weszter József, a közellevő város- ’ ban szatócs, a Csillag ucca 18-dik házszám alatt. — Jól van, fiam. Holnap újra találkozunk gyámodnál. Okvetlen bejöjj hozzá. A városba érve felkerestem Weszter Józsefet és tudattam vele, hogy gyámfiát magamhoz veszem, kitaníttatom, ha gondjaimra bízza. Holnap magammal viszem Frankforstba. A gyám örömmel átengedte, annál is inkább, mert mint mondá, anyjának is az volt leghőbb óhajtása, hogy fia felsőbb iskolákat is látogathasson. Gyámfiát másnapra behivatta és átadta. Én nyomban uj ruhába öltöztetve magammal hoztam. Így jutott házamhoz. — Ámint látom, Róbert, csakugyan művelt emberré neveltétek. — A tanév megnyíltával azonnal egy tanintézetbe írattam be. Jeles tehetségével,
