Harangszó, 1924
1924-08-10 / 33. szám
2§ö ÖARANŰIS2Ö 1924. augusztus 1Ö, társalgás, szót-szó követ, pattognak a kifejezések, erősödnek a hanghullámok. Á kölcsönös szemrehányások s igaztalan ferdítések köny- nyű lovascsapatai már kezdik átlépni a haragkitörés demarkacio- nalis vonalát; a családi „békés“ tanácskozás nagy hevességre fokozódik, a csatába beleszólnak már a nehéz ütegek gúnyos lövedékei — óriási kárt okozva a jóindulatok kiépített futóárkaiban — s kitör a zivatar, viharzik a fékevesztett szenvedély, pörölyként suhint a vádaskodás, tombol a becsmérkedő gyanúsítás — a családi békesség nagy dicsőségére. S midőn a vész haragja elfárad a kimerültségtől a szenvedélyek hullámai simulni kezdenek, s az „ellenfelek“ már egy nevezőre hozzák jól megrostált véleményeiket — nem jelenik meg az arcokon a várva-várt békessé- ges szivárvány, hanem fáradtan kiül a remegő ajkakra az unos- untig agyoncsépelt ősrégi kérdés „ki kezdte ?“ s nyomában kitör az utózivatar, amelynek múltával szívükben dacos keserűséggel, fájó emlékekkel súlyosan megrakodva szótlanul elvonulnak „a jóindulatú tanácskozás gyászos színhelyéről“. A családi otthon beléletének ez a civakodó rákfenéje rendesen megmételyezi a szívnek tiszta, nemes érzéseit, összetöri a lelkek összhangját, s az a dologban a fájón tragikomikus, hogy legtöbbször nevetséges semmiségek miatt a vitatkozás hevében egymás gondolatát Egyszerű emberek. Irta: Hering János. Van minálunk, valahol az alvégen egy kicsi házikó, egy napszámos ember lakik benne a családjával. Kicsi a házikó, sok a gyerek benne. A legkisebbik közöttük még csak négy éves. Ha kérdem tőle: „Mi neved ?“ — azt mondja, hogy „Sándoj“. Mosolygó az arca, kerekre van nyílva a kék szeme, ha kopott is, de tiszta és gondozott a ruhája. A keze se piszkos, arca se maszatos. Meglátszik rajta, hogy gondos kezek foglalkoznak vele. Meglátszik a többi gyereken is. A házikón is meglátszik a gondos kéz nyoma. A falai szép fehérre meszelve, az udvaron minden szép rendben, az ablakok is tiszták. Akárki láthatja, hogy akik itt laknak, egyszerű sorban is derék emberek. S azonkívül, amit akárki láthat, én még azt is tudom, hogy ez a ház minden belevalóval együtt, a benne lakóknak jogos tulajdona. A férfinak s hites asszonyának közös szerzeménye. A férfi két keze munkájával — nyáron aratással, télen favágással — kereste az árát; az asszony megtakarította, maga munkájával megszaporította. Édes anyánknál Kicsiny házunk ablakából Intett felénk édes anyánk, Mikor messze idegenből Néha-néha haza száliánk. Szőlöindás eresz alatt Míg keblére ölelt aztán, Kezére, mely sokat fáradt — Csókot lehelt néma szánk. Hogy vagytok a Duna táján ? — Kérdezte majd édes anyánk . . . Hát arra a Szamos partján ? — És fürkészve nézett reánk. Megnyugtattuk: Jól megy dolgunk, Van is már, ki gondol reánk — Barna leány lesz tán párunk. . . S tűzben égett mindkét orcánk. Évek múltak szellők szárnyán, Nagyanyó lett édes anyánk — Unokákat vezet karján, Kacagástól hangos portánk. Mégis ritkán megyünk mostan Hozzád haza édes anyánk Tudjuk, neked fáj legjobban, Hogy elnémult hangos tanyánk. Pedig vinne szivünk vágya Sokszor hozzád édes anyánk, Hej csak más faj katonája — Ne nézne oly furcsán reánk I Majd egyszer, ha hazamegyünk — Tudom, örülsz édes anyánk, Mert miénk lesz szülőföldünk S egy lesz ismét édes hazánk! KNÁBEL VILMOS. Persze, még a boldog békevilágban. Mert bizony, manapság, sajnos, két-kézi munkával, takarékossággal, még ruhát sem szerezhet a szegény ember, nemhogy házat 1 Sokszor még elegendő ennivalót sem. Hej, az a boldog békevilág! Mennyit szidtuk, szidalmaztuk. Pedig olyan idők voltak azok, hogy akkor még a koldus is, ha mást nem, legalább mindennap jóllakhatott. Olyan dolgok miatt panaszkodtak, nyügösködíek, zúgolódtak az emberek akkor," amit mi, próbált sorsú emberek, szóra sem tartunk érdemesnek. De úgy látszik, van mi bennünk, „legtökéletesebb földi terem!mények“-ben valami gyenge vonás is: ami a kezünkben van, azt nem tudjuk megbecsülni, mikor meg elveszítjük, akkor meg visszasírjuk. Jó dolgunkban sokszor a foro nyár sem elég meleg, a zimankós tél se elég hideg. No hiszen, ha panaszkodtunk azelőtt semmiségekért, most aztán panaszkodhatunk napról-napra, igazán nagy dolgok miatt. Ha ugyan még bele nem fáradtunk. Hanem hát, ezek az én embereim nem ebből a panaszkodó fajtából valók Amióta összekerültek, dolgoztak, gyarapodtak, nevelték a gyerekeiket; az ember még a háborút is végigjárta, becsülettel, férfias lélekkel, panasz és elkeseredés nélkül. Amíg félreértve örök ellenségekké válnak a házastársak, jóságos testvérek, hűséges rokonok. Mindaz, aki e sorokat olvassa közvetve vagy közvetlenül nem egyszer szomorúan tapasztalhatta a családi élet békétlensége okának fenti, nem túlságosan kiszínezett jellemzését, de nemcsak fejbólintás- sal ismerjük el jelenlegi elmélkedésünk igazságát s fitzzük hozzá azon vérszegény megjegyzésünket: ezen úgy sem lehet változtatni, mindig így volt s így is marad a családi életben minden, hanem emelkedjünk fel már egyszer annak a tudatára, hogy kiki felelős Isten előtt nemcsak saját életéért, hanem egész nemzedékek jövendő életéért, munkájának sokszor minden sikeréért. A szülők minden gondolat és érzéshulláma átcsap az utódokon s ezért felelősek gyermekeik jövendő életéért, az egy vérből s hasból származó testvér felelős testvérének boldogságáért. Nagyon jól tudjuk, hogy véleményeltérések nem küszöbölhetők ki teljesen a családtagok kölcsönös érintkezéséből, hogy küzdelem, harc, erők mérkőzése nélkül nincsen fejlődés, győzelem, de szégyenletes dolog, s valósággal lesújtó igazság, hogy legtöbb hetyen a Krisztusi szeretet évezredes lángja már csak derengő fénytöredékkép pislog a legtöbb családtag szívében. A szeretet világmegváltó hatalma tétlenségre van kárhoztatva, az önzés és haszonlesés, a nemtelen önérdek s irigyoda volt, az asszonya viselte gondját mindennek, háznak, gyereknek. S ha olykorolykor hazajött egy kis pihenőre, munka- szabadságra, megnyugodva láthatta, hogy derék egy személy az élete párja: erős lélekkel hordozza, amit rámért az Isten. Azt hinné az ember, hogy az ilyen család még a Mindenhatótól is kivételes bánásmódot érdemel. De nem. Aminthogy meg is van írva: „Az ő utai nem a mi utaink", meg hogy: „Megostorozza azt, akit fiává fogad“. Hát őket is megostorozta. Az ember, amióta megjött a háborúból, nem a régi többé. Beteges lett. Megrokkant. Dolgozni, keresni alig tud eleget. Az asszony ezelőtt vagy félévvel ágynak dőlt. Valami halálos nyavalya őrölte a testét. Úgy, hogy bizony az utóbbi időben néha még a tűzhely is hideg maradt. A gyerekek ruhája, amint az elején is mondtam, tiszta ugyan és gondozott — amióta édesanyjuk fekszik, a legidősebb gyermek, a 15 éves Juliska tartja rendben' a házat s visel gondot kisebb testvéreiről, — de folt hátán folt, melegnek se elég meleg. És ha nem volnának jószivü emberek, talán még ez a foltos ruha se volna. Szegényeknek, bizony lett volna elég okuk a panaszra. És mégis, mikor egy
