Harangszó, 1924
1924-05-04 / 19. szám
i 46 HARANÖSZO. i 924. május 4. az Istennel, az emberekkel. Megtanít igazi hitre, igazi szeretetre. Megajándékozza az emberiséget a lelki szabadság minden áldásával, a tudomány, művészet új, nemesebb gazdagságával. Ha mindezt jól meggondoljuk, ha az evangélium áldásos hatása alatt fejlődött népek történetét olvasgatjuk, akkor büszke önérzet tölti el lelkünket. Mert a történelem bizonyságaiból megtanuljuk, hogy a protestantizmuson nevelkedett népek fejlődtek a legszebben, ezek szellemi és anyagi gazdagsága vált az emberiségnek leginkább javára. A büszke önérzet mellett az a boldogító reménység ébred szívünkben, hogy az emberiség ezután sem nélkülöz-, heti evangélikus egyházunkat. Fejlődése, tökéletesedése eggyé forrott azokkal az igazságokkal, melyeket az evangélium alapján álló protestáns egyház képvisel. A mi egyházunkra még nagy szükség van! Ne féljetek, lesz .még diadalmas jövendőnk! De ez csak akkor nem lesz önhitető beszéd, ha az egyház élő hitet képes ébreszteni híveiben s szerteszét tudja vinni egy új élet ígéretét a homályban járók millióinak. Istennek legyen hála, ezt is megtaláljuk. De ne felejtsük el, hogy az egyház emberekből áll s fejlődése az egyháztagok buzgóságától függ. Evangélikus egyházunk jövendője rajtunk áll. Minden nem, de nagyon sok saját magunktól függ. Ha egyházunk buzgó, áldozatkész élő tagokat talál bennünk, akkor betöltheti Istentől kijelölt magasztos hivatását: boldogíthatja az embereket, előreviheti az emberiséget. De ha elernyed a lelkekben az ő- sök hitbuzgósága, ha csak protes- tálókra, a közgyűlési teremben jogaikat gyakorló adófizetőkre találunk és nem evangélikusokra, azaz az evangéliumnak lélekben és életben követőire, akkor az egyházhoz fűzött reménységünk minden virágát magunk tapossuk el. Legyünk állhatatosak és erősek hitünkben. Ragaszkodjunk egyházunk tanításához, melyben a Krisztus tanítása szól hozzánk. Olvassuk az örökkévaló Szentírást s általa erősítsük mindennap szívünket, lelkünket I Támogassuk egyházi intézményeinket, vigyük a szeretet filléreit Gyámintézetünk, Külmisszió- Egyesületünk oltárára, olvassuk egyházi lapjainkat, a Luther-Társa- ság vallásos iratait. Kinn az életben is álljunk szeretettel evangélikus véreink mellé s írjuk az emberek leikébe azt a bizonyosságot, hogy egyházunk senkiről sem feledkezik meg, legkevésbbé az ő hitének cselédeiről. Ez az út vezet az egyház jövendő nagyságához. És mindnyájatoknak, kik ezen az úton jártok, legyen büszkeségiek, hogy evangélikusok vagytok. Legyen lelketek meggyőződése erős, megingathat- lan. Legyetek a biblia népe, az élő vallásosság, nemes emberszeretet, felvilágosodottság, lelkiszabadság hordozói. Legyen általatok evang. egyházunk a földnek sava, a világnak világossága. És legyen büszke- ségtek, hogy akik a Krisztus egyházának diadalmas megerősítésén munkálkodnak, azok egyszersmind az Isten országának terjesztésén, az emberiség előrevitelén és a haza boldogításán munkálkodnak! Táplálék nélkül hagyhatjuk e a lelket, a szellemet? Éppen súlyos időkben nem sorvad e el teljesen a lélek, ha hiányzik az evangélikus sajtónak hetenként megismétlődő köszöntése? Sajtónap. Május 4-én minden gyülekezetben sajtóvasárnap lesz. Csak egész röviden annyit kívánok hozzászólni, hogy a sajtónak a pénzbeli adományokon kívül olvasókra is van szüksége. Tehát ne érjük be a pénzszerzéssel, a pénzadással; olvassunk is. A lap, a könyv, a naptár célja nem az, hogy megjelenjen, hanem hogy tanítson, neveljen, erősítsen. Kellenek, akik sajtótermékeket vásárolnak és azt el is olvassák. Elsősorban lelkészek, felügyelők, tanítók, kurátorok, prezs- biterek. Azután minden egyháztag. Van-e a háznál Biblia, énekes könyv, imádságos könyv, Luther-Naptár, Harangszó ? Ha nincs, akkor a sajtónap hatása alatt legyen. A sajtó a lélek fegyvere. Balogh János pap fia. Elbeszélés. Irta: Csite Károly. — No, Balogh Jancsi, hát csak mind a két fiadat a nagy iskolába adtad ? — Oda bizony, a te engedelmed nélkül. — Urfikat akarsz te is nevelni ?!... Nem elég sok haszontalan urat nevelnek maguk az urak a nyakunkra, még te is gyarapítani akarod őket. — Papot akarok én, nem más urat. — Mindjárt kettőt? Egy nem is elég? — Amelyik majd alkalmasabb lesz, az lesz a pap. — Hehehe! Jancsi, hátha egyik sem lesz alkalmatos. ) — Lesz, Pörgye Istók, lesz, ha téged az irigység meg is esz. Isten áldjon. — Isten segítsen rá. Nem fogom irigyelni a pap fiadat, Balogh Jancsi. Áldjon meg az ég ... A kertek alatt bucsuzkodott így két dör- gösi atyafi. Balogh János befordult a sövény kertajtón a portájára, kaszával a vállán, Pörgye Istók pedig ballagott tovább a kertaljai gyalogösvényen. Balogh Jánost türelmetlenül várta már a felesége, a konyhaajtón kileselkedve. — De, apjuk, az Isten szerelmére! Miért maradt el ilyen sokáig ?... Nem tudja, hogy ma jönnek meg a gyermekek? — De tudom. Nem felejtettem el, légy nyugodt. — De hisz már be kellett volna a lovakat a kocsiba fogni s értük menni a galambaimért a városi állomásra. — Van még rá elég idő. Délután két órakor jön a vonat. Kétszer is odaérhet addig a szógagyerek. — Hát kend ? — Én a szőllöhegyi pincébe megyek el addig, hogy legyen mit a gyermeknek a pecsenyére és a turósrétesre szopogatni. — Jaj, pedig mégis úgy illenék, hogy kend menne el értük. — Hazatalálnak azért, csak ne busulj... — Elmegyek én elébük, édes anyám! — ugrott be a konyhaajtón a fürge kis Juliska. — Med én isz elmenek, édes anyám! — kapaszkodott erre a három éves Birike az édesanyja szoknyájába. — Jó, menjetek ... De mégis úgy félek, hogy valami baj ér benneteket... — Te Miska I — fordult aztán a kocsiszekeret igazgató szolgalegényhez. — Vigyázva hajts, hogy baj ne legyen, de azért mégis úgy siess, hogy az állomásra érjetek, mire megjön a vonat... A két kis leány felkapaszkodott mindjárt a kocsiszekér hátsó ülésébe. Onnét mosolyogtak le. A gazda pedig bőrtarisznyájával az oldalán, pintesekkel és faku- lacscsal felszerelve a szőllöhegyi pincébe indult. - j Nem messze esik a falutól a szőllőhegy; tán egy ötödnyi távolságban sem, mint a város, mégis megkésve érkezett haza Balogh János. A két diák legényke, már a megterített asztalnál ült, mikor a különben morc ember borvirágos jókedvvel átlépte a szobája küszöbét. — Hej, gyerekek ... kis papjaim 1 úgy látom, tudtok már anyátoknak prédikációt tartani... Vagy ő tart nektek prédikációt?... Hát az Isten hozott haza benneteket... De nini! Ki fia vagy te öcsém — Jancsi?!... Akkorát nyúlottál, hogy leehetnéd fejemről a kását... Hát te, Árpádkám, nőttél-e nagyot ? — Tiszta egyes a bizonyítványom, tessék, édesapám! — állt fel Árpád gyermek egy kis habozással. Egy évvel idősebb volt Jancsinál, mégis csak a hónaljáig ért annak. — Hát te így nőttél, fiam, Jancsi meg amúgy ... Mint látom, Jancsikám, neked még csak nem is állítottak ki bizonyítványt.
