Harangszó, 1924
1924-04-27 / 18. szám
140 HARANG5ZÖ 1924. április 27. könyvei annyi gondot okoznak, most értem csak meg a maga igaz valójában azt a mi tudós Nullánkat. Négy évig jártunk elébe, tanultunk tőle matematikát, mértant, fizikát, vegytant, de iskolakönyvet sohasem láttunk, nem vetetett velünk soha Hanem ha észrevette, hogy olvastuk Greguss Gyula egy csésze fekete kávéját, vagy Reelus patak életét vagy Helmholtzot, akkor valami vil- lódzott az örvendező nézésében, meg is tapogatta észrevétlenül: meg is értette a gyermek, amit olvas? Néni ment egy lépést odébb, míg csak a leggyengébb is biztosan nem lépte az előzőt. Figyelni köllött ott! Följegyezni, ami figyelemre méltó volt. És amit nagyon kellett tudni, azt megismertük abból, hogy megállt egy kicsit, aztán diktált. Még most is ellapozgatok a régi jegyzet füzetekben: két sor, három sor egy órán. Sohasem több, néha még annyi sem — Ölékk! ölék ez a tyermeknek. Csak ezt tanulja meg! Nem sietett. Odaértünk, talán tovább is. ahova mások. Soha nem bukott meg ennél a rettenetes embernél közülünk senki, de egyetemi matézis professzor került ki belőlünk, az akadémiának is jutott közülünk tudós fizikus tagja. ♦ * * Egyszer nagy inkvizíció volt. Néhány fiút rajt ért a pedellus, amint a Németh kávéházban kávézott és billiárdozott. Tanári értekezlet, kevésbbé szabályszerű, bezárás, kicsapás ... volt ott mindenféle vélemény. Csak a csendes Renner Jánosnak volt meg a maga külön véleménye — Az egy igen rendes kávéház. Én láttam ott bent orvosok, ügyvédek, katonatisztek ülnek az ablak mögött, a feleségeikkel és a leányaikkal is néha. A gyermek bemegy, iszik feketekávét, fehérkavét és billiárdozik ? Ez nagyon jó! Éhes a gyermek, hát kávét iszik és már nem akar gombozni, hát billiárdozik. Jó emberek közt is van. A magaviselet egészen szabályszciü. Vasárnap volt. Srép őszies idő. A nap mosolyogva nézett maga alá. A kései virágok kéjjel filrödtek a sugarak bágyadt csókjában. Érezték, hogy ez már az utolsók közé tartozik. Azután már csak a hervadás, a lassú haldoklás vár rájuk. Beharangoztak. A templom zsúfolásig megtelt Ez volt az első istentisztelet az oláh uralom alatt. Az orgona megszólalt. Szomorúan búgott Panaszos hangja felsírt s belemarkolt a gyülekezet szívébe. Az ájtatos hívek lelke tele lett fájdalommal. Kicsordult a szemekből a könny. Az öreg mester remekelt. A pap felment a szószékre Felolvasta a teksztust. Jeremiás siralmaiból idézett. S aztán beszélt, beszélt, beszélt... Szem nem maradt szárazon. Az ima szárnyán még soha nem emelkedett jobban a szív Istenéhez, mint most. Zokogott mindenki. Csak az De ha más baj nincsen, mégis csak jó magaviselet irok alá. És ebből nem engedett, Ölékk! * * * így jutottunk el a nyolcadik osztály utolsó órájáig. Akkor, mint minden alkalommal, a hóna alá vette a nagykörzöt és a háromszöget és indult kifelé. Fele utján az asztal is az ajtó közt megállt, mint aki mégegyszer gyönyörködni akar a befejezett műben. Végig simogatott rajiunk a szemével. — Makuk iken derék fiuk voltak! — és ment az ajtó felé. Ez volt négy év alatt az egyetlen dicsérő szava. Akaratlanul is kitört belőlünk az éljen! Még akkor is visszafordult hirtelen, a szeme járt, hogy elnémult az ajkunkon az éljen és megállt a szívünk verése. Már az ajkán volt a szó: ki volt azz ? De aztán visszafojtotta a szót, édesdeden mosolygott és magára húzta kívülről az ajtót. A gyermek nem rossz, de szemmel tartani kö!l! Szinte magam előtt látom, amint ezen a napon a tanári értekezleten keményebben megnyomta a szót — egyik vadász kalapos kamásnis fiatal kollégájára adresszállva azt, aki a Kis Józsefet, meg a Nagy Jánost megakarta buktatni. De csípős tudott ilyenkor lenni. — A dolognak a könnyebb vége: kicsapni és megbuktatni a gyermeket. Erre azonban semmi szükség nincsen, ha a gyermeket szemmel tartjuk, no igen és tanítjuk is egy kicsit. Immendingen Mihály. „Alvajáró leány felkerült álmában egy ház tetejére. A szemben lévő ház ablakából egy tükör fénye felébresztette. Megborzadva látta, milyen kétségbeejtő helyzetben van. Ilyen a bűnös ember is, ha Isten kegyelmének egy fénysugára felébreszti. Mily jó, hogy azonnal felénk nyújtja a szabadulás egyetlen módját is a Jézus Krisztusban." utolsó padban ülő oláh hadnagy fe szengett a helyén. Egyedül ült. Abba a padba senki más bele nem ült. A pap ament mondott. Aztán ál dást osztott. És mindenki állva maradt. Még akkor is álltak, amikor a lelkész már lement katedráról. Vártak De bogy mit, talán egyikük sem tudta. Talán csak érezték, hogy várni kell, mert valami történni fog. Valami csoda. Valami fenséges. Valami isteni. S a csoda megtörtént. Az isteni sugallat megérintette az öreg mester ujjait s felharsant a magyar ima, a Himnusz. Száll-száil az édes, bús, panaszos hang a templom kárpitja felé. Majd áttört azon. És szállt fel, fel. Összeölelkezett a hatalmas levegőéggel s szélvészként röppent az Egek urához... * Vége volt az istentiszteletnek. A nép tódult kifelé a templomból. Utolsónak jött ki az öreg mester meg a fia. Fegyveres oláh katonák várták A hadnagyuk, mint a veszett eb, KORKÉPEK. Karcolatok a hitről. Mészáros János huszti borbélylegény a cseh megszállott területen, Rákóczi fejedelem máramarosi várának tövében mozgalmat indított egy magyar tanítóképző intézet felállítására. Egész vagyonát, ötszáz cseh koronát és élete végéig havonta ötven cseh koronát ajánlott fel árra, hogy az elszakított magyar területen továbbra is magyar tanítókat képezzenek ki. Valamikor gróf Széchenyi István egy évi jövedelmét adta oda a magyar tudományos akadémia megalakítására, a szegény huszti borbély pedig egész vagyonát áldozta föl és azonkívül életfogytáig örökös adóval akarja szolgálni nemzetét. Mikor ünnepelni akarták, nem jelent meg, hanem a következő levelet küld'e a rer dezőségnek : „Azt üzenem magyar testvéreimnek, hogy ne bámuljanak és dicsérjenek, hanem cselekedjenek úgy, ahogyan én, mert az óra ütött és ha tétlenül maradunk, mindnyájan elveszünk. Itt nem beszélni, itt tenni és áldozni kell.“ A jó Isten á!d:a meg ezt a derék borbélylegéoyt. OLVASSUK A BIBLIÁT! Feltámadtatok a Krisztussal. Apr. 28. Efezus 2.1—9. Első szü'eté- sünk cs?k testi születés s bár lelkünk is van, de az a bűnnek rabságában lévén toppant eléjük. A kezében bot volt. Ráförmedt a mesterre. — Mit csináltál te gazember, kutya ? Mi? Nesze? Nesze! S azzal az arcába vágott bottal. A fia az apja elé ugrott A hadaagy már se iátott, se hallott. — Nesze neked is te kutyái S azzal végig vágott az istenszolgáján is. Az emberek fenyegetőig léptek fel. Erre a hadnagy szuronyt szegez- tetett a tömegnek Egy-kettőre szét szóratta az embereket Aztán közre fogadta a két embe.t. — Most pedig mars! Ki a faluból ! E!őre 1 S nagyot lökött rajtuk A fiú belekarolt az apjába. S megindultak. A fiú dacos lélekkel, büszke léptekkel. Az apa megroggyant térdekkel, roskadó léptekkel. És most a fiú támogatta odaadó szeretettel az apát. S a kietlen országúton némán bandukolt előre az öreg mester meg a fia... ______
