Harangszó, 1924

1924-04-27 / 18. szám

138

RARANÖ5ZÖ.

i 924. április 27.

— a németországi nyomorgó atyafiak számára . . . Azt mondta: ő hushagyókedden is csak otthon „farsangolt“.

íme, mennyit lehet csinálni, kezdeni a rossz pénzzel is főúri magasságban és szegényes alacsony- ságiban! Mennyi-mennyi jót!

így láthatjuk meg, hogy legelsőben talán nem is az a fontos, hogy milyen a pénzünk, hanem az, hogy kinek a kezében van! Azért legyen aranyvalutánk, hogy valaki még drágább macskaképet rendelhessen és hogy egyesek még zajosabb kugli-partikat rendezhessenek ? ... Oh! Csonkamagyarországon leghamarabb nem is a rossz valutát kell megjavítani, hanem a rossz szíveket. Mert én úgy látom, hogy a jó szív mellett a papirosbankó is szinte arannyá lesz, a rossz szív pedig az ezüstöt is az ördög szalmájává teszi. Sőt azt is tudom, hogy nem lesz addig jobb pénze ennek az elkábult országnak, míg nem lesznek itt jobb szívek, hősies szívek, tiszta szívek.

Miért bukott meg már annyi pénzügyminiszter ? Azért, mert mindegyik csak a pénzt akarta javítani — a szívek nélkül, pedig a magyar pénz értéke, jövendője a magyar szívekben van elrejtve.

Gyüjtsürík előfizetőket és adakozzunk a „HARANGSZÓ“ fenntartására.

Az öreg mester meg a fia.

Irta: N. Szombath Ernő.

— Mi lesz velünk édes apám ? Mi lesz?

— Mi lenne? Semmi, fiam.

— De holnap már itt lesznek az oláhok 1 S egy hét múlva az egész Erdély elveszett!

— És aztán ?

— Menekülnünk kellene. Még ma! Az öreg mester tagadólag csóválta

meg ősz fejét.

— Azt már nem, édes fiam !

— Hát akkor mit tegyünk ?

— Semmit. Éppen semmit. Itt maradunk !

— És aztán?

— Aztán nincs tovább. Én maradok ezután is az, ami eddig voltam. Tanító. Te meg továbbra is az maradsz, ami vagy. Pap.

A fiú, az ifjú lelkész komolyan néA Nulla.

— A gyermek nem rossz, de szemmeltar- tani köll. —

A sopronmegyei kör ma faktor Budapesten. Talán még alapszabálya is van. Fényes helyiségben, jónevti emberek, előkelő asszonyok, nagynevű díszelnök, emléktábla leleplezés és az Urbs Fidelissima évforduló ünnepélye. Ezt is nem a város falai közt, hanem a pesti sopronmegyei körben ülik meg fényesebben.

Valamikor, harminc negyven évvel ezelőtt ez nem így volt. Akkor bizony még csak úgy ment, mint ahogyan ma a pozsonyiak csinálják. „Taubinger ezredeslelkészünk összeterelgeti őket áldozócsütörtökre a budai vigadóban, ott csak egy határozatot hoznak: a legközelebb Budaörsön jövünk össze a Liviusnál. Ott megint újabb határnapot tűznek ki, egyhónaposat másüvé. Megjön mind oda is alapszabály nélkül kedvesen megemlékező beszélgetésre. Akárcsak hajdanában a soproniak abba a kis vámházköruti — Isten tudja hová tűnt — kis kocsmába hónapról-hónapra.

Összeverődött ott mindig egy csomó azokból, akik a soproni, vagy féltucatra menő oskolákból felkerültek, megfordultak Pesten, keresztyén és reáliskolás egyaránt.

Szivesen keresett ott fel bennünket a vidékről felrándult tanár, pap, gazda. Az öregebbek is. Jó is volt ez. Illedelmesebb viseletű ilyenkor a gyerek.

Volt ám úgy is, hogy nem volt minden rakoncátlanság nélkül való egyik-másik. Egyszer egyik, egyszer másik, hol meg egyik is, meg a másik is. Nekivörösödtek, mint a pulyka, mind a kettő lutránus, a líceumból való. Lutránus vér folyik ma még itten, — suttogja ijedten a betévedt vendég.

Talán meg is történik, ha a bencésektől való Györki Sándor rájuk nem szól: De nagy legények lettetek, hogy nincs már a szemetek előtt a Nulla 1

Egyszeribe csönd lett. Csak a reálból felkerült Nussbaum Dávid tette még rá a

zett apjára.

— Nem jó vége lesz ennek édesapám. Én úgy aggódom.

Az apa bátorítólag veregette meg a fia vállát

— Sohse aggódj édes fiam Még nincs is miért. S ha lenne? Az se lenne oly nagy baj. Krisztus urunk szenvedése lebegjen a szemed előtt. Abból meríts biztatást, erőt és kitartást. A mi hivatásunk különben is úgy hozza magával, hogy sohse szabad csüggednünk Kishitünek sohse szabad lennünk Mert ha mi, de kivált te, elcsüggedsz, mi lesz akkor a néppel, az egyházaddal? A pásztor ne riadjon meg a vihar elől, mert akkor elvész a nyája. Hogy is mondja a szentírás? »Megverem a pásztort és szétszéled a nyájlc Hát ezt ne engedd 1 Nem szabad megriadnod I Soha, de soha 1 Értetted fiam ?

A lelkész hirtelen felkapta a fejét. Valami édes, meleg zsibongó érzés

pontot a nagy csöndességre: Úgy-úgy 1 Majd elhívjuk a Nullát!

Elragadta valamelyik líceumi fiút a fantáziája, amikor a kétszer-kettő négy igazságához kellett volna: magát tartania, vagy nagyon nagy ostobaságot mondott, máris lehűlt attól a kérdéstől: ha ezt a Nulla hallaná? 1

Ez a Nulla, akivel a nyolcvanas-kilencvenes évek líceumi diákjait helyre lehetett rázni, akinek csak a nevét kellett, hogy emlegesse a többi ember, gyerek, a líceumnak egy magába vonult, örökké dolgozó, örökké a laboratóriumát bújó, örökké csendes, mindig egyformán járó, egyforma lépéssel, egyforma ruhában, egyforma arccal, egyforma nézéssel, * mindig papleikü tanára: Renner János volt. Mindig nyolc óra tíz perckor kezdeni! De kilenckor pontosan abba is hagyni.

Az a nézés! Az a figyelmes, figyelő két szem 1

Egy barátom meséli, hogy egy alkalommal évekkel ezelőtt együtt ulazott a pesti cisztercita gimnázium mostani főigazgatójának, Bitter Illésnek a társaságában utazó neves zirci főapáítai, Békefi Remiggel, akit katedrán töltött egész életének érdemei emeltek magas méltóságába. Hosszú időn át a pécsi gimnáziumon tanította a történelmet.

Ez az egy találkozás elég volt arra, hogy mikor sok év múltán Adony-Szabolcs állomáson megint abba a kocsiba szállt, amelyben én ültem,, tiszteletteljes üdvözlésemre ismerősként viszonozza ezt. Még elbúcsúzott kél vörösöves világi paptól, kik illő tiszteletadással kísérték a kocsihoz, aztán elindult a vonat, megindult a beszélgetés.

— Nem a paksi apát ur volt az egyik kísérője ott Adonyban ?

— Nem. Az a szászvári apát volt. De tényleg hasonlít a paksihoz valamelyest. Ismeri ezt? Iskolatársam volt.

Nem felejtem el azt a nézését, amivel rám nézett. Azon a finom arcon nem változott el egy vonás, azok a fegyelmezett

támadt a keblében.

— Értettem apám I

Az öreg biztatólag folytatta.

— De meg nincs is még semmi. Csak a vihar előszelét érezzük. A vihar még messze van. Lehet, hogy ide sem ér. S ha mégis, akkor meg megálljuk a helyünket sziklaszilárd hittel, magyar becsülettel 1 Hát fel a fejjel fiam 1 Nézz szembe az egész világgal I Magyar tanító fia vagy és magyar pap!

Az ifjú lelkész hálásan csókolt kezet az öreg mesternek s aztán ragyogó szemekkel tekintett azokra az ősz hajfürtökre. Csupa tűz, csupa lelkesedés lett az egész ember.

— Igaza van jó apára! Biztató szavai lelkem mélyén termékeny talajra estek! Nem félek! Nem csüggedek I S ha e világ minden ördöge is ránk törne, akkor is megállók a helyemen rendületlenül 1

*