Harangszó, 1923
1923-12-02 / 49. szám
362 HARANOSZÖ. 1923. december 2. meg, olvasd! Tudja az mind, hogy ezt megvenni kötelesség, ezt olvasni öröm, olvasni vígasztalás, olvasni büszkeség annak, aki hűséggel van a próféták vallásának kebelén szerzett míveltsége iránt. A közös míveltség- nek, a közös emlékeknek, a közös vágyaknak nagyot és kicsit, szegényt és gazdagot, gyengét és erőset összekötő láthatatlan kapcsa. Ez ám az erő! Semmiféle ékes- szólással megértetni magadat nem tudod De megértesz egy hangot, csak egy hangot, ami mellett előtted, a kis fiú előtt, zokogásba fűlt a te apáid hangja és a többié is; — egy másik hangot, aminek a hallatán örömujjongásosba törtek ki az ősök és ime utánad zokog, veled ujjong a többi mind. Azt sem tudja, hogy miért, csak zokog veled, csak ujjong. Csak re- zonál a lélek húrja, a legnemesebb húr. Ez a lelkeknek az az összereigő nagy harmóniája: ez a nagy megér- értés, ez a nagy békessége a szíveknek, ez a nagy diadalma a hűségnek még Babilon vizeinek legpiszkosabb áradatában is. Még ott is diadalmasan csendül fel a mi 137. zsoltárunk. Valahol mi elhibáztunk valamit 1 Valamit nekünk meg keil keresnünk 1 Valamit, ami veszendőbe ment a mi luteránus telkeinkben 1 Nem azt, hogy miért ment veszendőbe. Nem, hogy kiknek a sáfárkodásán ment pusztulásba Hanem csak azt és csupán csak azt, hogy mi ment veszendőbe? Hova lett a mi luteránus sziveinknek az az összerezgő húrja? Magyar imádság. Nagy Isten! ott a kéklö égbe' fönn, Ki Egy vagy s nincsen senki Kívüled: Magyar bereknek tartott rejtekén Tenéked gyújtok áldozattüzet! Fogadd kegyesen füstöm illatát, Feléd kitárom lm, mi esd, a kart: Erős kezed csak verje, verje még Magát emésztő népem, a magyart! Csak verje, verje súlytoló karod, Ki nem tad immár Rólad sem talán! Eméssze tűz. A földje tar legyen, Hol enni mit a sáska sem talál. Hazátlan fusson napkelet felé, A könnye, vére hulljon vad hegyen, S ha megpihenni vár a teste már: Turáni átka ott is ott legyen! Csak verje, verje súlytoló karod! Pusztuljon az, ki gyönge, mint avar, De ki megállja próbák vad tüzét: Legyen acélos, uj, erős magyar I... Hova lett az a mi nagy megértésünk ? Hova a szívek nagy békessége, a közős eszmények, a közös ideálok megértett volta, belénk csontosodása ? Hol van az a hang, amelynek a meg- ütésére zokogva zokogunk vagy öröm ujjongással borulunk egymás kebelére? Hova lett belőlünk az, ami ennek előfeltételét képezi ? Hova apáink közös luteránus kultúrája? Megjelenik e még a könny a szemünkben, ha egy idegen világban megszólal egy dal, amit otthon az öreg orgona hangjára énekeltünk felálló éneknek? És az otthon melegét érezzük-e az ének hallatán ? Lelkűnkben magunkhoz öleljük-e azt a testünknek idegent, aki áldást mond annak az áldásnak a szaván, amit fejemen érezvén áldó kezét az öreg papnak, hallgattam konfirmációs ta vaszi, napsugaras ünneplő délelóttön ? Hozzuk vissza ezeket a déielóítöket, ezeknek a reggeleknek a levegőjét 1 Kezdjük újra I Ne csak a gyerekekkel 1 Hiszen értékes a holnap I De miért ne örvendezzen a ma is, a felnőttek is ? Amit a gyerekeken jóvá akarunk tenni, tegyük azt mi magunkon felnőtteken is. Teremtsük meg újra, hozzuk vissza azt a nagy érintkező felületet, melyen ékesszólás és hosszú beszédek nélkül is megértjük egymást: a luteránus kultúrái, a luteránus lélek közösségét Egy szemvillanás, egy sóhaj, elfojtott felj&jdulás, egy örömsugár ez arcon, egy elforduló tekintet az aljastól, egy szánakozó mozdulat, egy dal, egy elejtett ige legyen elég arra, hogy Csatába szálló hős turul előtt Vereczke nyissa keble rejtekét. Zalánnak hadja fusson dél felé, Zsákmányul hagyva kardot és ekét. Zúgó Dunának habja nyelje el Szvatopluk hetyke harci népeit, S Tiszának partján serdült szűzi fű Tüzelje fel a harcok ménjeit. Tüzelje fel a mént I És lovasát A vágya hajtsa el... Nyugat felé! Dörögjön fel a rajta! rajta! huj! Hogy megremegjen ég és föld belé. Magyar nyilak „halottivá“ tegyék Vasas vitézek „győzelem“ torát S Nyugat „kegyes“ kolostorpadjain Igyák a hősök víg öröm borát... Aztán Uram hozd vissza népemet A négy folyóknak áldott térire, megismerjék egymást, akik az ö tanítványai. A nagy zajban, zsivajban egy annak a harangszónak a hangjára kacsolódják imára minden kéz. Akkor már, mikor másnak a füle még siket a hangra. Ennek a lelki kultúrának meg kell lennie 1 Ezt meg kell megint találni 1 Kell! Ezt a megdermedt húrt érzékennyé kell megint tenni 1 Fel kell melegíteni 1 Akinek szíve van, meleg szíve: a szíve melegével, akinek az elméje tűz: a tudás melegével, akinek ereje van : az váltsa át melegre : egy kis lángocska a leggyengébben is ég Pelfülelek a Harangszó szavára. Mintha ez a hang volna az, ami visszacsai bennünket a régi kies mezőkre. Mintha ez volna az, amit mindannyian megértünk. Nem a fiilünkön át hallgatjuk. A szívünkön át. Nem ez a hang e az. amin at újra felépítést váró luteránus társadalom tagjai egy mást meg fogják érteni ? A faluja, a városa, a munkása, a dolgozó munkása az úrral, a dolgozó úrral, a pógárja a tizennyolc- naposokkal, a koldusa a gazdagjával, a vásárló az eladóval, a szolga a gazdájával, az ifjú az öreggel, a lánya a fiával, az apjával a gyerek. De ezt a hangot, meg azt, amit ezen a hangon mondanak, meg kell előbb tanulniI Olvasni kell! Beszélgetni az olvasottakról 1 Gyakorolni szorgalommal I Mikor látunk a hétnek azon a napján, amelyen a Harangszó megjelenik, a dolguk után siető embereket, De messze túl a hármas bérctetőn Örökké éljen rettegett hire. Amit Zalán zsákmányul itt hagyott, Erős kezébe add a vasekét S pacsirtaszó a dolgozó magyart Köszöntse, mint valóra vált regét. Jutalmul add a Kárpát erdejét; A sót, aranyt, mit Erdély földje nyújt. Bánát búzáját, Ruszti dombtetőt, Amelynek vére kedvre, dalra gyújt... Magyar halászok ajka zengje el Az Adrián a hála szent dalát. S szeresse minden gyermek, ifjú, agg A szép, az uj, a nagy Magyar hazát! Nagy Isten! ott a kéklö égbe’ fönn, Ki Egy vagy s nincsen senki Kívüled: Magyar bereknek tarlóit rejtekén Tenéked gyújtok áldozattüzet! Fogadd kegyesen füstöm illatát, Feléd kitárom im mi esd, a kart: Erős kezed így — áldva verje meg, Magát emésztő népem a magyart! vitéz Horkay Béla. De ha kicsiny lesz lakhelyük nekik S megunják Volga mélabús dalát, Mutass nekik a Kárpátok ölén Egy szép, egy dús, egy uj magyar hazát I
