Harangszó, 1923
1923-11-04 / 45. szám
XIV. évfolyam. 1923. november 4. 45. szám. Alapított« K A PI BÉLA 1010-ben. I.aptulajdonoR: t Dunántúli LDtber Szövetsúo. Ax Onuágoft Lutlier-Sxövet- Hég hlvatüloN lapja. Késiratok, előfizetési díjak éa reklamációk a HABANGSZÓ szorkesztő- kladóhivatalának flzentgotthárdra (Vaavra.) küldendők Előfizetést elfogad minden evang. lelkésa és tanító. Hr.úJel80lk minden vasárnap. Bzerkaaztó-kladóhlvatal: 8ZENTOOTTHÁRD, Vas vármegye. 1 „HAKANtiSZO* elóflzeMal ár«: negyedévre 3000 koron«. Megszállt területre 5000 K. Lither-Szöretégl tagoknak 10°/o-oa kedvezmény. Amerikába küldve előfizetési ára egész évre 1 dollár. Egyes szám ára 800 koroaa. A .Harangozd* terjesztésére befolyt adományokból •zórványban lakó híveinknek lngyenpéldáuyokat küldünk. Ne rázzuk egymás templomának oszlopait. Legyünk hivő, egymást támogató keresztyének. Ziermann Lajos, egyetemes gyámintézeti elnök budapesti szózatából. Nagy a mi nyomorúságunk. Olyan a mi népünk, hazánk és egyházunk, mint az a nagy beteg, szegény, szerencsétlen gyermek, akiről Máté 17., Márk 9. és Lukács 9-ben van szó, akit gonosz, ördön- gős lélek gyötör, szaggat. A háború s annak szerencsétlen kimenetele óta már nem tudjuk összeszámolni hazánkban azokat, akik éhséggel, mezítelenséggel, hajléktalansággal s az ezekkel összefüggő tengernyi sok bajjal s betegséggel küzdenek. A háború előtt a statisztika Nagymagyarországon 15.000 gyermeket írt össze, akik az erény útjáról letértek a bűn útjára. Vájjon ma Csonkamagyarországon hány ily gyermeket lehetne összeszámlálni ?! S hány gyermeket, itjut s leányt, férfiút és asszonyt gyötör a mértéktelenség és fajtalanság gonosz ördöge ?! Hányán lesznek tolvajokká, sikkasztókká, csalókká, lelketlen uzsorásokká, gyilkosokká, öngyilkosokká lent és fent?! Hány megzavarodolt lélek, hány megbomlott elme, hány megtébolyodott ember van ebben az országban ?! Mennyi nyugtalanság, elégedetlenség, mennyi felforgatás s forrongás mindenütt! S íme akkor, amikor mindnyájunknak, minden magyarnak s minden keresztyénnek hazánk pusztulásán s népünk romlásán kellene keseregnünk, amikor mindnyájunknak össze kellene fognunk, hogy végkép el ne pusztuljunk, akkor azok — ezt mély fájdalommal állapítjuk meg —, akik elsősorban volnának hivatva, hogy békességet hirdessenek s terjesszenek itt ez országban, az egyenetlenség leikétől ösztökélve, békétlenséget szítanak az egy édesanyának különböző korú gyermekei, az egy egyetemes, közönséges keresztyén egyház felekezetei között. Szétszakítani próbálják azokat a kötelékeket, melyekről az apostol azt mondja: „Egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség; egy az Isten és mindeneknek atyja, aki mindenek felette van és mindenek által és mindnyájatokban munkálkodik.“ Odaállnak százezrek elé s keresztyénieden fennhéjázáss^l lenéznek s megbántanak bennünket protestánsokat, akikről nemrég egy ve- zetőférfiuk ezt mondá: „A protestánsoknak elévülhetetlen érdemeik vannak a magyar nemzeti állameszme és a magyar nyelv fejlesztése s terjesztése körül és a protestánsoknak volt eddig a magyar integritás dolgában legtöbb sikerük.“ Néhány évvel ezelőtt felvetődött az az eszme, hogy mozgalmat kellene indítani aziránt, hogy a magyar törvénykönyvből töröltessenek azok a négyszázéves szégyenletes szavak, melyek azt mondják: „Omnes lutherani com- burantur = a lutheránusok mind megégetendők.“ Ennél még sokkal kívánatosabb volna, hogy kitöröltessék s kiirtassék valamennyi magyar s keresztyénnek szivéből az a tilrel- metlenséy, amely az íty csúnya szavakat diktálja. Ne legyünk Sámsonok, ne rázzuk egymás templomának oszlopait, mert akkor a romok valamennyiünket eltemetnek. Ne hangsúlyozzuk örökké azt, ami bennünket elválaszt, hanem azt, ami bennünket összeköt. S járjunk e tekintetben mi evangélikusok jó példával elő, akkor is, ha — mint a közelmúlt napokban történt —, egyesek e világ seprőinek s a mészárszékre való juhoknak tekintenek is bennünket. Mindenekelőtt azonban törekedjünk arra, hogy ezekben az-egyházunkra nézve is oly válságos időkben először kerítéseinken belül az ellentétek elsimuljanak, 8 a hívek egymást segítsék, gyámolítsák, erősítsék a halandófélben levőt s hogy mindenki rendszeresen s bőven el- küldje a segítséget egyházunk előőrseibe, a diaszpórákba, szórványokba, mint ahogy az az egységes szív is rendszeresen és bőven elküldi a vért a testnek még legkülsőbb tagjaiba is. Tegyük meg ezt annyival inkább, minthogy a háború s az azt követő viharok ezernyi és ezernyi családot gyökerestől kitéptek helyükből s szerencsétlen hazánkból egy nagy diasporát csináltak. Csakhogy ehelyett mit látunk? Azt, hogy az egyenetlenség, gonosz lelke számtalan gyülekezetünket szinte elemeire bontja s a romlás szélére juttatja s azt, hogy rettenetes apáthia, vétkes közönyösség vesz erőt rajtunk s hogy hiányzik belőlünk a jelenkor s a jövő iránt való felelősség tudata. Sokan, igen sokan a mi sorainkban is már úgy beszélnek, mint annak idején a gőgös fáraó: „Kicsoda az Isten, hogy én engedelmeskedjek néki?“ És úgy gondolkoznak, mint a lelketlen Kain: „Vájjon őrizője vagyok-e az én Álljunk egész lélekkel a Harangszó mellé!
