Harangszó, 1923
1923-07-22 / 30. szám
236 párta, törte a vihar és ez a szív nem fizetett keserűséggel, hanem a szeretet nektárját csoigatta szüntelenül. Tehát szépen élt. Pedig szépen élni: művészet! Nálánál senki sem élt szebben, tehát nem is volt hivatottabb művésze a szép és példás családi életnek sem. A példa tanit. Így lön ö e téren is mestere tanítványainak, — a honnak és egyháznak áldására és önmaguknak boldogságára. Képi Gyula sokoldalúságát teljes mértékben méltatni meg sem kísérlem, de nem haladhatok el szó nélkül egy olyan munka- mező mellett, melynek szintén hivatott művelője volt s amelyen édes melódiákba, magasztos akkordokba önthette mindazt, amire rendíthetetlen hite ösztökélte, hazafias szive inspirálta. S ha e téren is maradandót alkotott, ha mint zeneköltö is az elsők közé emelkedett, akkor csak eggyel több okunk van arra, hogy a Gondviselésnek hálásak legyünk azért, hogy őt nekünk adta. Zeneszerzeményeiböi ezúttal csak „Árpád sirjá“-t és a „100-ik zsoltár“-t emelem ki. Midőn az elsőt a Soproni Férfidalkör Budapesten, az országos dalosverseny alkalmával bemutatta, a szenzáció erejével hatott. A zenekritikusok az elragadtatás hangján Írtak róla és azóta már felcsendült szerte ez országban minden számotlévő dalosegyesület ajkán és harmincéves pályafutása, valóságos diadalutja e karnak Ez a remek, nagykoncepcióju müdal lángra lobbantja még a közömbösekben is a hazafias tüzet s önmagát nem éli túl soha, — mert mindig aktuális marad és mindig az újdonság varázsávál hat. Minél többször halljuk, annál jobban tetszik és midőn csodálattal adózunk szépségeinek, egyúttal áldjuk a szent pillanatot, melynek ihletében szerzője az örőkalkotásu műnek éltet adott. Mennyire magyarnak kellett lennie annak, aki a mindent lenyűgöző magyar őserőnek, gyásznak, bánatnak, kétségbeesésnek, de egyúttal jövőjébe vetett tántoríthatatlan hitének is ily mesteri zenei formában tudott kifejezést adni! E karban végigviharzik a paripák földetrengető rohama, a kardok, kopják éles csattogása, a turulmadárnak acélos szárnyverése, győzelmi vijjogása — és hallatára a gyenge, a bátortalan is megtelik új győzelmi akarattal, új hittel, éltető reménnyel; felgyűl a lobogó lelkesedés a szemekben és lebirhatatlan erő duzzasztja és készteti tettekre a ványadt izmokat. De akkor sem tagadhatja meg magyar mivoltát, mikor lelke szárnyain az áhitatnak emelkedik a magasságokba s amikor imádságát dalba foglalja. A 100-ik zsoltár megkapó szólamaiba íme egyszerre csak belevegyül mint kisérő, majd mint vezér- motivum a legfenségesebb magyar imádság, az „isten áldd meg“ 1 A két ellentétes irányú, majd összefolyó s egymást kiegészítő könyörgés megrendít, de fel is emel és: „Gyermekszívvel, öntudatlan nyugszunk meg a gondolatban, hogy övéit el nem hagyja, ki mindnyájunk édes atyja...“ Ha Kapi Gyula teremtő zsenije többet nem alkotott volna, már ezzel a két művével is jogcímet szerzett volna magának ahhoz, hogy a halhatatlanok közös gyülekező helyén a nemzet nagyjai őt is üléssel kínálják. A sötét magyar éjszakába messze bevilágító emlékoszlopok ezek és egyéb szerzeményei. Nem, zengő Memnon szobrok! Valahányszor halljuk zengésüket, vad kétségek közt vergődő szívünk indulatai lecsitulnak, mint a taifunszántotta tenger HAKANOSZÖ. magasan járó hullámai is elsimulnak, ha a hajósok olajat öntenek a kavargó víztömegekre. Ennek a zenének átalakító hatása alatt szárnyai nőnek hitünknek, akaratunknak és mi felröppenünk a sivár jelen és e gyászba borult föld szinéről, az anyagiságból a magasságok tiszta légkörébe s eközben érezzük, hogy e szárnyak lágy érintésére a sebek ismét begyógyulnak, évezredes hazánk csonka testén pedig uj rügyek fakadnak. Ecce! Ez Kapi Gyula! Úgy érzem, hogy annak, akiről ezeket elmondottam, akinek múlandó poraira nemcsak a Dunántúli ág. hitv. ev. egyházkerületi Tanítóegyesület, hanem az egyetemes egyház tanítósága nevében is e szerény cipruságat letettem, akinek fejfája mellé ez a tanítóság soha el nem múló kegyelete jeléül a hála örökzöld repkényét ültette, mondom, annak a férfiúnak előbb meg kellett halnia, hogy éljen és halhatatlanná legyen. Nála a halál nem befejezés. Befejezést csak annál jelent, akinél az élet sülyedés és nem emelkedés volt. A gyarlóságok tömegsúlya alatt a lélek deformálódik és az ember közönséges anyagá idomul, de aki meg tud indulni fölfelé, miként ő is, és lelkének kincseit fejedelmi kézzel osztja szét a család, társadalom, egyház és a hon javára, a mögött bezárulhatnak az élet látható kapui, de ő változatlanul köztünk marad és örökké él. Most, hogy könnybelábadt réveteg tekintettel nézünk Kapi Gyula tovatünedezö megdicsőült alakja után, nem hívjuk vissza siró szóval, mert tudjuk, hogy testének elmúlása csak látszat és nem jelent válást. Lelke köztünk jár. Emléke odaül tűzhelyeink mellé. Szellemének nyomai láthatók lesznek az iskola és egyház minden élet- nyilvánulásában és keze még késő nemzedékeknek is irányt, utat fog mutatni. Áldás azért poraira, áldás emlékére 1 Most, hogy égó-áldozatunkat a hála oltárán bemutattuk, úgy érzem, — fejezte be megemlékezését, — hogy teljesebbé tettük egyetemes találkozónkat és tartalomban is gazdagítottuk a mai napot. De hálátlanok volnánk, ha nem emlékeznénk meg azokról az önzetlen férfiakról is, akik nagynevű mesterük nyomdokaiba léptek és hűséges, odaadó szeretettel ápolták azt a szellemet, melyet Kapi Qyula drága örökségként rájuk hagyott. Nem haladhatunk el tehát szó nélkül Papp József, Istenben boldogult Simkó Endre és Hamar Gyula neve mellett sem. Fáradhatatlan utánzásra serkentő működésükkel elévülhetetlen érdemeket szereztek maguknak és méltók arra, hogy nemcsak az ö, hanem derék munka- és tanár társaik neveit is KHo egykoron arany- betűkkel jegyezze be az intézet évkönyveibe. Ezeknek elmondása után a püspök a következő beszédet intézte a közgyűlés tagjaihoz: Igen lisztéit Közgyűlés 1 Két minőségben kell szót emelnem. Először is hálás köszönetét mondok azon jóleső bizalomért, mellyel engem Szövetségük védnöki méltóságába emeltek. Úgy védnöki minőségemben, és mint az egyház- kerület püspöke is őszinte örömömet fejezem ki a Diákszövetség megalakulása felett s szívből kívánom, hogy Szövetségünk eredményesen teljesíthesse áldott hivatását s hatalmasan közrcmunkálhasson szeretett soproni tanítóképző-intézetünk megerősítésén és intézetünk szellemének szeriesugárzásán. Másodszor a fiúi háladatos érzést juttatom kifejezésre. Meleg szívvel mondok köszönetét Igen tisztelt Elnök Urnák azon kegyeletes megemlékezéséért, mellyel Istenben boldogult s emlékezetében is áldott jó Édesatyám emlékezetét oly szívbeli melegséggel és ékes szavakban felújította. Bizonyságot teszek a közgyűlés előtt arról, hogy édesatyám mindenkor a kötelesség embere volt, ki egész életét, minden tehetségét és munkaerejét a tanítóképzés ügyének szentelte. Soha sem megalkuvónak, sem gyengének öt nem láttam. Nem ismert szentebbet és nagyobbat, mint a kötelességet, a tanítók hivatását, az egyház és nemzet javát. De nem lehet az én hivatásom, hogy az ő érdemeit méltassam. Megelégszem egy fájdalmas és mégis felemelő megemlékezéssel. Mikor szegény édesaíyám utolsó hónapjait élte, néha-néha ráborult elméjére az öntudatlanság homálya. És ilyenkor al- konyatszáthán vállára terítette kabátját, gyertyatartót vett kezébe és elindult. Kérdésünkre mindenkor egy volt a válasz: megyek inspiciálni a diákokat 1 Kézikönyveket tett maga elé, készült előadásaira. Partitúrákat keresgélt, mert egy nagy énekkart kellett vezényelnie. Milyen csodálatos és milyen felséges 1 Az öntudatlanság homályán is átütődött egész életének és jellemének alapvevő karaktere: Megalkuvás nélküli kötelességtudás, minden erejét feláldozó nehéz szolgálat! Szivét és életét kettőnk között osztotta meg: a tanítóképzés és a tanítóság közt és családja közt. 1 Én tehát, mint az ő lelkének és törekvéseinek örököse, kettős mértékben is a tanítóság testvérének érzem magamat. A tanítóság testvére vagyok, mert mint püspök munkatársamnak tekintek minden tanítót s munkájukat és hivatásukat ogybázunk legszentebb tereként becsülöm. És testvéreimnek érzem a tanítókat, mert édesatyáni egész élete munkáját, törekvését, álmait látom a tanítóságban összpontosulni, mert jól tudom, hogy az ö szívében a tanítóság helyet talált mind az ő utolsó dobbanásáig. Hálás szívvel köszönöm azt a szereteted mellyel édesatyámat életében kö.'ülvel- ték s azt a kegyeletet, mellyel emlékezetét megörökítették 1 Ezután elnök a gyűlést öt percre felfüggesztette. A közgyűlés tagjai bevonultak az intézet kertjébe és le- fényképeztették magukat. A közgyű lés megnyílása után Hamar Gyula taaítóképzőintézeti igazgató előterjesztése alapján végleg megalakult a szövetség Cínle: »Soproni evangélikus képezdei Diákszövetség.« Elhatározta továbbá, hogy ötévenként és mindenkor Péter és Pál napján találkozik ; megválasztotta Papp József nyug. igazgatót társelnökül, Heiníz Fülöpöt titkárul, Hamar Gyulát pénztárnokul 1923. július 22.
