Harangszó, 1923
1923-01-14 / 3. szám
1923. január 14. HARANQSZÓ. 19 Anyámhoz. „Elfeledett verseimből “ lyegyfa már-már erem fegyni érzem ö bú fellege berull le reám, <5sillagsugár lérl ál felhős égen, Hgy gendelal adell eret néRem, Te rellál az, édes jé anyám. Redoes' arced, bánatos szép szemed Mindig lelRem elett lebegett, Áz oelt színem, az relt lelRem álma — Az oelt lelRem-szíoem ferró oágya, Ris laRunRban élhetni Deled. 5 jé az Isten, oisszahezett hezzád, Meghallgatta ferró, fő imám, Visszajöttem árnyas Ris falunRba, IttBen ragyunR csendes Ris laRunRba, Visszatértem hezzád, jó anyám. Farkas Imre. Az Úr oltalmában. Történeti elbeszélés. Irta : KapI Béla. 48. folyt. Tizenkilencedik fejezet, melyből Korláti Ferenc keserű, bűn- hődéséről s Isten parancsolata ellen vetkező bűnös haláláról értesülünk s megismerjük a többi szereplő személyiségnek szivünk szerint való sorsa- fordulását. Korláti sápadtan járkál szobájában. Napok alatt esztendőket öregedett. Arcát mély vágású redők barázdálják, szeme bizonytalanul te- kintget körül, halántéka mellett deressé szürkült haja. Tétovázva jön- megy a kastélyban, azután megint csak visszahúzódik megszokott szobájába. A szomszéd szobába vezető ajtóhoz lopózkodik, azután megint tovább sétálgat. Egész lényén valami Ijesztő bizonytalanság vesz erőt. Minden ellene esküdött! Mikor leányát Gáspár aléltan hazahozta, dühöngött. Mikor a gróf gyorsan befogatott s úgyszólván búcsuzás nélkül elhajtatott, gyilkolni tudott volna mérgében. Mikor leánya egy hétig élet halál közt lebegett, kőszikla kemény volt a szíve. Imádkozni sem tudott érte. De mikor Zsófia* felkelt s látta őt sápadtan, letörten, holthalaványan, akkor minden megváltozott. Nem hirtelen, nem máról-holnapra, hanem lassanként. Zsófia most éppen karosszékében ül, lábain puhafogásu gyapjutakaró. Pejénél, derekánál könnyű tollal töltött párnák. A kandallóban ég a tűz, mert az őszi nyirkos levegő átjárja az ember testét s a pattogva szikrázó fahasábok rőt világosságot hintenek a félhomályu szobára. Zsófia arca alabástrom fehér s szemében benne sír fiatal életének minden eltemetett boldogsága. Korláti leül vele szemben. Most először. Mikor belép a szobába, Gáspár azonnal felkel Zsófia mellől s az ablakhoz húzódik. A rettenetes eset óta még nem beszélt az apjával. Korláti pedig erőt vesz magán. Elhatározza, hogy jó és nagyon-na- gyon gyeogéd lesz a szegény leányhoz. Nem tesz neki szemrehányást, nem korholja meg ostobaságáért. Már előre örül a saját jóságának. — Jobban vagy már, Zsófia?... kérdezi. Az pedig ráemeli ártatlan nagy szemeit, — Istenem, mintha mindegyikben egy-egy tündér világ lenne, de apró csillámokra összetörve, — s halk hangon feleli: — Miért nem hagytak meghalni ? Egy fiatal leány, kinek az élet gyötrelem, a halál boldogság. — Bolondság!... mondja magában és csakhamar magára hagyja a leányt Este sokáig ül szobájában. Bántja szemét a világosság. Eloltja a lámpát. De ekkor meg, — mint a kivetett állat testét a rovarok és legyek ezre, — nehéz, vérszívó gondolatok rohanják meg lelkét. Beléje vájják körmeiket, tapogatóikkal kikeresik sebezhető gyengéit, azután elkezdik a vérét szívni, a testét rágni... Bolondság?... Talán inkább gonoszság!. .. És pedig nem is Zsófia, hanem az ő gonoszsága !... Nyugtalanná válnak éjszakái. Ha felébred, nem tud többet elaludni. Későn szunnyad el, korán ébred. Néhány nap óta éjféltájt is felriad. Tegnap halotti mhájában a feleségét látta, hónál is fehérebb volt az arca. Szótlanul állt ágya mellé, de panaszos tekintetében folytonosan a lánya boldogságát követelte rajta. Jaj! az a nézés !... Jaj! az a nézés!... És mikor megszólalt, csak ennyit mondott : — Te vagy a családunk átka!... Te leszel a leányunk sírásója!... Pél a lefekvéstől. Boros üvegekkel rakatja meg az asztalt, azután bezárja az ajtókat. Virraszt éjszakákon át. De a bútorok megreccsennek s mintha lépések alatt nyikordulna a padló. Égve hagyja a lámpát, úgy virraszt. Vagy pedig bortól ködös fejjel ül az asztalnál s néha eltompult aggyal, üveges tekintettel az asztal mellett, a padlón találja a reggel. En vagyok a lányom boldogságának a gyilkosa!... mondogatja magában s kegyetlen öngyötréssel sorra veszi összes hibáit. Én tettem mindezt!... Elhatározza, hogy az egész kérdést rendezi Zsófiával. Hiszen még nem késő. Százszor elindul, de megint csak visszatér. Ha pedig Zsófia előtt áll, torkán akad a szó, valahányszor erről akar beszélni. Éjjel bereteszelt ajtajú szobájában telt pohár mellett ül. Agyára nehéz eltompulás ereszkedik, szemei előtt elmosódnak a bútorok körvonalai. Éjfél lehet. Egyszerre csak megkon- dulnak a harangok. Először egy, azután kettő. Tompán kondulnak s csendes szárnyalásával bezúgják a sötét éjszakát. Mi ez?... Mi történt? Mit harangoznak ilyenkor?... Mit riasztgatják éjszaka a csendes álmo- dókat?... Tenyérrésnyire kinyitja az ablakot. Kihallgatózik a sötét éjszakába, de csak távoli embermorajlást hall. Egyszerre égető villámütés szalad végig lelkén: meghalt a prédikátor !... A kastélyhoz vezető úton emberek futása hallatszik. Egyik átszól a másiknak : — Meghalt a prédikátor! Kirázza a hideg. Fogvacogva bújik ágyba, fejére huzza dunnáját, befogja füleit. A harangok pedig konganak, sírnak, vádolnak... — Te öl-ted meg!... Meg gyilkoltad!... Te öl-ted meg!... Meg- gyil-kol-tad !.. . zúgják szünetlenül. Szemhunyásnyi pihenése nincsen. Összetörtén, betegen kel fel. Reszkető lába megtántorodik menés közben. Véletlenül a tükörbe pillant és visszaretten, mikor saját halotti arca mered reá. Esti szürkületkor valamelyik földszinti szobába vonul vissza. Egy régi Írást kutat a felesége szekrényében. Fajébe vette, hogy megkeresi. Épen az ablakszárnyat húzza be, mikor az ablak előtt nagy hirtelenséggel, mintha a földből nőne ki, megjelenik Simon János. Arcát nekitámasztja az ablaküvegnek, orra egészen eltömpül a szorításban, vérbenforgó szemei pedig kutatva lesik a szoba belsejét.
