Harangszó, 1923

1923-05-13 / 20. szám

1923. május 13.

HARANQSZÓ.

157

IRODALOM.

Kis kékfödeles verseskönyvet hozott a posta, Bévárdy Gyula költeményeit, (Szelestey László, Csatazajban, Napsugarak.) Szentmártoni Radó Lajosnak, egyházunk áldozatkész, buzgó fiának, lapunk pártfogójának, a dunántúli Luther-Szövetség elnökének ajánlja a szerző. Végig lapoztuk. A természetben gyönyörködő, a múltért, hazáért lelkesedő, vitéz- szívű és karú, családját szerető egyszerű lélek egyszerű szavait rejti a kék födél. Legsikerültebbnek tartjuk a Napsugarak versikéit, melyeknek egyike másika a népdalok közvetlen üde hangján szólal meg. Egyszerű embereknek egy-két kellemes órát szerezhet e könyvecske, mely kapható a szerzőnél, Répceszemere (Sopron megye.)

Egymás között

Szalónakon a Batthiány grófokhoz nagyon bejáratos volt— nagyon szerették jó kedélyéért és humoráért, no meg egyenes jelleméért — Kirchknopf Mátyás, az ev. esperes. Gyakran meghívták a grófi asztalhoz, különösen szerették olyankor meghívni, midőn plébános-vendégek is voltak. A gróf mindig talált valakit, aki még nem ismerte Kirchknopf öt és ezért felbiztatta, hogy a lutheránus papot támadja vallásáért, előre mulatott annak talpraesett feleletein.

Egy alkalommal az ebédnél, midőn kedélyesen beszélgettek, az egyik plébános oda fordul Kirdiknopfhoz: Térjen át esperes ur az egyedüli üdvözítő egyházba, hiszen a maga egyháza úgyis csak fattyúhajtása a róm. kath. egyháznak. Igaz! igaz! De hát mondja csak plébános ur, kinek van fattya ? Természetesen nagy derültség fogadta a választ.

OLVASSUK A BIBLIÁT.

Isten sóvárgása.

Máj. 14 Lukács 15.4—7. Istennek mindene van, csak egyben szűkölködik: szerető emberi szívekben. Az Ö hajlékában is mindenkinek megvan a maga helye, amely üresen tátong az Atya felé, ha elhagytuk az atyai házat. Ezért veszi észre, ha száz közül csak egy is hiányzik. A szülő rendszerint azt a gyermekét szereti legjobban, amely távol van tőle. Isten is a századik juh, a tékozló gyermek után sóvárog legjobban. Va'ahol vár téged egy megtérített asztal mellett egy üres szék, amit szerető szív készít oda napról napra számodra. S te még tudsz messze tőle árván, hontalan élni!

Máj 15. Máté 6.20—80. Aki után só- várgunk, annak hivó leveleket szoktunk írni. Istennek ilyen hivó levele a természet nagy könyve, amelynek minden lapjára, a mező liliomaira, az ágakon csicsergő madarakra, a harmatcsepptól csillogó fűszálra, a porba aláhullott verébfiókára, az van felírva: Fiam, elhagyhattál engem, de az én szeretetem nem hagy el téged soha. El tudom-e én olvasni az Isten üzenetét.

Máj. 16. Ezékiel 18. sí—w. Hány ember jár a természetben úgy, mint a barom, amely lelegeli a virágot, rátapos a fűszálra s észre sem veszi a madarak csicsergését. Ezért küldött az Isten betűkkel írt hívó

is lelke mindennap vissza-visszaszállt a mesze távolban levő kedves családi körbe. Sóhajtva merengett a szívére nehezülő kérdéseken: hogyan vannak felesége, gyermekei ? Élnek-e még jő szülői ? Bántotta a honvágy. Sokszor bevallá magának, hogy távol honától, szeretett övéitől nem érzi ő magát boldognak a legjobb sorsban sem. Szerencséjére a háborúba indulásakor egy kis énekeskönyvet vitt magával s ebből merített a táborozásban is — ha ideje került — lelki épülést. Ez lett a szolgaság napjain leghűbb szövetségese, ez élesztette hitét, mely megóvta a kétségbeeséstől s a szomorú órákon új életre keltette haldokló reményét. Egy napon a mezőn az eke után lépdelve is erős, csengő hangján zengi egyik kedves énekét, és amint a birtok egyik felét határoló széles szekérúthoz ér: meglepetten lát itt három utast állani, az egyik fegyveresen, a másik kettő kopott,

szakadozott ruhában, egyik kezükön s lábukon lárcot zörgetve. Arcukon szomorúság ül, szemeikben könyek rezegnek. Az egyik e szavakkal iép Miklós elé:

— Üdvözlünk, magyar testvér, itt az idegen földön. Te is fogoly kép hordozod hazádtól távol a nap hév- ségét és terhét?

— Igen, kedves honfitársak, szól Miklós megölelve a két szánalmas állapotban levő jövevényt. A harc vihara sodort török kézre. És ti ?

— Mi már a háború elején estünk fogságba egy ütközetben. Azóta egyik úrtól a másikhoz hány-vet bennünket a sors. Adnak, vesznek bennünket, mint nálunk a barmot. De egyre kérünk, testvér, kezd el még egyszer azt a szent éneket, hadd zenghessük mi is veled. Elmúlt már tiz éve, hogy nem énekelhettünk, nem hallottuk a szent igét és pedig ily elhagyottan, ily nyomorúságban vergődve szomjuleveleket is az ember után. Ez a biblia. Minden oldala a sóvárgó isteni szeretet hívása: Fiam, látom, hogy boldogtalan vagy bűneidben s a halál felé rohansz. Megér- demled, mert nagyon megbántottál, de én még sem tudok gyönyörködni bünhődésed- ben. Térj vissza hozzám szegény fiam ... Lehet-e, szabad-e nekem az apám utánam siró levelét olvasatlanul hagynom?

Máj. 17. II. Korinthus 3.i—s. Isten egyik hivó levelét a másik után irta, egyre sóvár- góbb szeretet nyilatkozott meg bennök, de a porlepte bibliák arról beszélnek, hogy a fiú — bármily lehetetlennek látszik is — nem olvasta el apja után síró levelét. Ekkor Isten elhatározta, hogy élő ember által küld üzenetet, amit nem lehet félretenni, amit kénytelen ismerni és olvasni minden ember. Megszentelt keresztyén életek kiáltják felém: Atyád házában még a béresnek is jobb dolga van. Óh jöjj haza!

Máj. 18. Ezsaiás 1.4—6. Amelyik gyermek szép szóra nem akar hazajönni, azt meg kell próbálni visszővel is hazakergetni. A szenvedés is Isten szeretetének hivó levele. Csak azért ostoroz, hogy hazamenjünk Hozzá s csak addig, amíg ehez reménysége van.

Máj. 19. János 3. íe—n. Mikor sem levél, sem üzenet, sem ostor nem használt, Isten maga jött le Jézus Krisztusban hozzánk s a szívét szögezte oda a keresztfára, hogy mindenki lássa, mennyire sóvárog utánunk. A keresztfa Isten sóvárgó szeretetének szíve vérével írott hívó levele. Lehet ennek nem engedni?

Máj. 20. II. Péter 3.8—». „Egy nap az Úrnál olyan, mint ezer esztendő.“ Ez nem csak azt jelenti, hogy Istennél nincs idő, hanem azt is, hogy ily „hosszan tűr érettünk.“ Ha valakit várunk, akkor igen lassan jár az idő s minél jobban szeretjük azt, akire várunk, annál lassabban jár az idő. Isten úgy sóvárog utánunk, hogy egy nap nélkülünk oly hosszú neki, mint ezer esztendő nekünk. Zúgj lélek szele, ki oly sok népet térítettél az Atyához s röpíts engem Ahoz, aki után úgy sóvárog az én szívem is.

bozik a mi lelkünk az Istenhez.

Miklós elkezdte a szép éneket s az ő diktálása mellett vele együtt zengték új ismerősei is közben a meghatottságtól el-elcsukló hangon.

— Most pedig köszönjük szívességedet, testvér. Áldjon meg az Isten. A sáfár felszólítására indulni akartak, midőn Miklós így szól:

— Várjatok, óhajtanék sorsotokon enyhíteni. Az én uram jószívű ember, ha ő megtart benneteket, sokat nyertek vele. Birtokán két embernek még lehet helyet találni. Jertek, megkérem, hogy egyezzen meg felettetek a sáfárral. Ezek örömmel fogadták az ajánlatot s vele a basa lakásához mentek. Útközben röviden elmondták mily sorsban, mily munkával foglalkoztak. Az egyik, Szabó Pál, a saját kisbirtokán gazdálkodott, a másik, Makkos József, a község kovácsa volt. Mindketten családosak.