Harangszó, 1923

1923-05-06 / 19. szám

i 46

HARANQSZÓ.

1923. május 6.

evangéiiomi tevékenységet fejtett ki közöttük itt Magyarországon. Mindabból, ami ő utána történt, hiányzik a határozottság, rendszeresség. Az sohasem vezet célhoz, ha az ilyfajta munka túlságosan nagy területen folyik vagy ha igen merev szervezettel bir. Az ilyen munkából hiányzik az az élénk, bensőséges, egyéni vonás, amelyre különösen a zsidókkal való érintkezésben annyira szükségünk van.

A legnagyobb nehézséget manapság egyfelől az antiszemitizmus, másfelől az antichristianizmus, — egyszóval a kőlcsünös gyűlölség okozza. Keresztyének és zsidók igen is jól ismerik egymást és pedig rendszerint a legrosszabb oldalukról. Így tehát igen sok balitéletet kell legyőznünk és csak nagy üggyel-bajjal lehet célhoz jutnunk. Célunk ugyanis nem lehet az, hogy a zsidókat magunkhoz csalogatva »propagandát és prosely- tizmust* csináljunk. Az ilen eljárást maga Jézus is keményen elitélte. Mi a Krisztust a zsidókhoz akarjuk vinni, velük igazán megismertetni s szívükben az iránta való szeretetet felébreszteni.

Ami a jövőt illeti, erre vonatkozólag úgy áll a dolog, hogy ezen kényes kérdésnek egyedüli egységes, normális és gyümölcsöző megoldása a belülről kifelé építés elvének helyes alkalmazásától függ. Ennek véghezvitele nem könnyű feladat. De szebb és áldásthozóbb munka, mint az Isten régi népével való foglalkozás, alig képzelhető.

Négyes.

Irta: Porkoláb István.

Négy diák-gyerekkel történt...

Ötödikbe jártunk. Már nem per te, hanem per maga szamaraztak le bennünk a tanárok.

A második »félév* ballagott a vége felé. És az egyik magyar óra.

A tanár sokat feleltetett, kicsit magyarázott, azután megnézte az óráját. A megsárgult nikli kronométer öt perc múlva 11 - et mutatott. A professzor becsapta noteszét s hideg, pápaszemes tekintetét végighordozta az osztályon.

— Otthoni dolgozatot kapnak, fiuk, — mondotta száraz, fa hangon — az utolsót ebben az évben. Tehát vigyázzanak.

És nagy betűkkel felkrétázta a táblára az elkészítendő dolgozat címét:

»A tüdővész elleni védekezésről.*

Gyermek imája.

/.

Reggel.

Fölébredtem új reggelre,

S fölnézek Rád, Istenemre.

Kezem teszem szent imára,

S kél szivemben buzgó hála, Hogy engem megoltalmaztál, Szárnyaiddal takargattál :

Atyám, ma is tarts meg engem Igaz Istenfélelemben;

Oh segíts, hogy legyek Neked Mindsíromig hű gyermeked!

. II.

Este.

Összeteszem két kezemet,

S úgy imádlak, Istenemet,

Hogy e napon megtartottál És énnekem sok jót adtál.

Kérlek Téged, jó Istenem,

Ez éjjel is maradj velem!

Kérlek Téged, égi Atyám,

Őrizz engem ez éjszakán,

S áldlak mind itt, mind az égben, Angyalaid seregében!

SÁNTHA KÁROLY.

Petőfi az eklézsiában.

Irta: Payr Sándor.

6. Petőfi Aszódon.

Petőfi Pestről bizony gyenge bizonyítványokat vitt haza Szabadszállásra. Apja kifakadt, elégedetlen volt. De csendes órájában mégis így szóA tantermen halk moraj döngicsélt végig, mint óriási dongó-légy, jeléül annak, hogy ez kemény dió lesz az

V. osztályos koponyáknak.

A tanár szembefordult a padsorokkal, kedvetlen arcán szigorú ráncok sugároztak szét:

— Mi ez, fiuk?

A zord hangra összerezzentek a fogasokon a kalapok, a padokban vállbarándultak a diákfejek. Az általános kérdést általános hallgatás követte, majd mély, nyomott csend né- mult a tanteremre. Hallani lehetett a lélekzést, a szuszogást.

És ekkor a pedellus, akinek beütött kemény kobakja, kajla fekete bajusza s borpiros arca volt, — -az udvaron megrázta a kolompszavu harangot.

Föllélegzettünk. Csupa mélyen érzett, néma hála Isten szállt az egek Urához.

A tanár hónaalá csapta az oszlott a fiaihoz: »Tanuljatok, gyermekeim, most még tehetünk értetek mindent, de ki tudja, hagyhatunk-e egyéb maradandó örökséget reátok, mint azt, amire taníttatunk.* E szavakat Petőfi öccse, István jegyezte fel.

A vakációt Petőfi az 1835. év nyarán ismét Kiskőrösön Martiny papáknál töltötte s keresztapja, Martiny Károly ügyvéd, beszélte rá a szülőket, hogy a fiukat az aszódi iskolába küldjék. Aszódra a Petrovics pár is szívesen gondolt. Hiszen itt keltek egybe, fiatalkori emlékek fűződtek hozzá. Sok volt a rokon és jó ismerős. A vidék is a Qalga patak völgyében szép és vonzó. Az ev. Podma- niczky bárók, akiknek két szép kastélya már messziről kimagaslott, sok áldozatot hoztak az iskoláért.

Petőfi anyjának régi jó asszonya volt itt Neumanné, néhai Neumann Frigyis kékfestőnek özvegye, ehhez adták tehát fiukat szállásra. Több fiú és leány is volt a házban. Neumann Károly, később Ujfazekasvarsánd lelkésze, tanulótársa s később is bizalmas jóbarátja volt Petőfinek. Koren István, a fiatal tanár és segédlelkész is Neumannéknál étkezett s már a kővetkező évben nőül vette a nagyobbik leányt, Júliát, a kisebbik Klárika pedig Petőfi iránt volt jó szívvel. Az egybekelés után Korea magához vitte át Petőfit s ettől fogva az ő kosztosa volt. Neumann Julia a derék békéscsabai lelkésznek, Koren Pálnak lett az édesanyja. Neumann Klárikát pedig Petőfi »Első szerelmem* című versében énekli meg. Ebben mondja

tálykönyvet s meredt tartással ment kifelé. Nyomában emelkedő zaj csapott fel: tíz percnyi eleven élet zsi- vajlott a gimnázium épületében.

A katedra körül kisebb csoportokba verődve hánytuk-vetettük a magyar témát. — Mi négyen álltunk egy csoportban : Tóth Qyula, a kiváló diák, Mike Qyula, a jeles diák, Szabó Laci, a közepes, s jó magam, a rossz tanuló. Mert — mi tagadás? — az voltam. De annyira mégsem rossz, ameonyire a tanáraim annak hittek. Tévedni azonban gyakori professzori dolog. —

Igaz, több olyan tantárgyat nem vettem komolyan, amit a kultuszminiszter fontosnak tart s ezeket egyszerűen nem tanultam. Minek? Tudtam, hogy az életben sohasem fogok háromszögeim, logaritmusokkal baj- molódni s meggyűlöltetett görög klasz- szikusokat olvasgatni. A némettől meg éppen viszorgott a hátam. Abban az