Harangszó, 1922

1922-10-29 / 44. szám

1922. október 29

HARANQSZO.

341

É

5

§

i

I

■s

I

I

a

s

!

i

r

I

hangjában, hogy a férfit szíven üti a szó. Egy lépést előrelép, a karját feléje nyújtja. De pillanat múlva legyőzi meghatottságát s ismét nyugodtan állja a leány tekintetét.

— Minek kinoz, Márton?,.. folytatja Zsófia s könny borítja el s e inéit.

— Magát, vagy magamat ?,,. kérdezi a férfi s acélszürke szemeit hidegen nyugtatja a leány arcán.

— A leány csak a szót hallja s reménység ébredez szívében.

— Mindkettőnket, Márton 1... Hiszen bele kell pusztulni ebbe a rettenetes állapotba !...

Rafanides Márton arcán rettenetes fájdalom vonaglik át, de azután legyőzi önmagát s megkeményiti arcvonásait.

— Álom voltl... Qyerekség I... Ifjúkori bohóság I... Elmúlt 1... Ne említsük többet Zsófia I...

Mintha tőrt ütöttek volna szívébe 1 Lába megtántorodik, gyenge testét kimondhatatlan érzés rázza. Értelmes beszéd helyett csak dadogással ismétli az előbb hallott szavakat:

— Qyerekség!... Bohóság 1, . . Elmúlt 1.;.

Azután hirtelen felsikolt s megragadja Márton kezét.

— Az nem lehet Márton, hogy maga ilyen könnyelműen játszott volna a szívemmel 1... És nem játszhatott a szavával sémi... Hiszen maga becsületes I...

Áz lassan lefejti karjáról a leány kezét s fájdalmasan ingatja fejét.

— Jobb lesz így Zsófiái... Nem teremtett minket egymásnak az Isten. Bele kell nyugodnunk a változhatat- lanbal... Az emberek életének külön törvényei vannak s a mi életünk törvényei egymással... ellentétben állanak. Ha fáj is most a szíve, kicsiny fájdalommal elkerüli a nagy fájdalmat. Most talán elátkoz, de még eljön az idő, hogy csendes sóhajtással megáld s néma imádsággal megköszöni azt, amit most cselekedtem 1...

A leány arcáról az utolsó csepp vér is eltűnik. Ajka fehérre sápad, de hirtelen erőt vesz magán s határozott hangon kérdezi:

— Feleljen Márton: nem szeret már?

Márton elgondolkodva mered maga elé. Egyik karját a platánnak támasztja, a másikkal pedig kabátját tépdesi

Szemei tűzben égnek. Ajkáról darabosan szakad fel a szó, mintha keserves kín dobná fel vérző szívéből egyiket a másik után az ajkára.

— Nem tudok már magáért küzdeni, Zsófia!...

— Nem tud, vagy nem akar?. .. kérdezi a leány s szeme várakozással csüng Márton arcán.

Rettenetes temetői csendesség borul reájuk. Úgy érzik, hogy lelkűkben valami hirtelen megpattan. Szemük riadtan beletekint megüresedő szivükbe s meglátják, hogy a tátongó ürességben elvész hitük, boldogságuk.

— Nem tud, vagy nem akar?... ismétli a kérdést a leányt s állhatatosan kutatja a férfi tekintetét.

— Nem akarok I... mondja a férfi s szava úgy döng, mint föld- göröngy a koporsó fedelén.

A leány nem felel semmit sem. Márton egy pillanatig még mozdulatlanul áll, azután hirtelen megfordul s szó nélkül elrohan. Zsófia megtántorodik, azután kézbe temetett arccal leroskad a padkára. Márton pedig ész nélkül fut a kis kertajtó felé. Egyszerre csak hirtelen visszatorpad s zokogva borul egy kivágott fatönkre. (Folytatjuk.)

Karcolatok a hétről.

Az Országos Katholikus Nagygyűlés megnyitása napján Zichy János gróf, a nagygyűlés elnöke, hódoló táviratot küldött Zita királynénak, amelyben biztosította a magyar nemzet ragaszkodásáról és hűségéről. A táviratra Zita királyné következő távirata érkezett, melyet Zichy János grófhoz, a nagygyűlés elnökéhez intézett :

»Legyen szíves a XIV. Országos Katolikus Nagygyűlésnek hüsé ges ragaszkodása nyilvánításáért őszinte köszönetemet nyilvánítani. Egyesítem imáimat a megdicsőült apostoli királyéval. Isten kegyelmét és áldását kérve úgy az Önök munkájára, mint Mária országára. «

Zita.

*

A lefolyt katholikus nagygyűlésen egyre végzetesebben kezdett kibontakozni az a tendencia — írja az Egyházi Értesítő című budapesti lap, — hogy a protestánsokat a magyarságból kiközösítsék. Az a hang (Zadra- vecz), amely a legitimizmussal telített levegőbe kilőtte ezt a mondatot, hogy »az integer Magyarország visszaszerzésére csa/e az ötmillió katolikusra kell számítani« akárhogy fogják is majd magyarázgatni, a protestánsok kiközösítését jelenti a magyarságból.

Hát kérdezzük tisztelettel: a magyar haza javát szolgálja-e az, az országot romjaiból felépíteni segíti-e az, vagy akár a Habsburg-dinasztiá- nak az ügyét mozdítja elő az, aki ilyen s ehhen hasonlóan bombasztikus kijelentéseket tesz.

*

Az elmúlt héten két protestáns püspök is, Kapi Béla dunántúli ev. püspök Szombathelyen, Ravasz László református püspök a dunamelléki ref. egyházkerület gyűlésén Budapesten emelték fel a lelkeket az anyagiság hétköznapiságából Petőfi nemzeti esz- eszményeinek világába.

Kapi püspök gyönyörű beszédében világos és a legtalálóbb kifejezéssel a nemzet egy részének nevezte Petőfit, akiben a magyar lélek eréje bontakozott ki és testesült meg 13 lélek fénye átragyog a trianoni határokon és e fény mellett a becsület utján eljut a nemzet ahhoz, amihez joga van: az élet teljességéhez és a dicsőséghez

Fáradt, daltalan, hangnélktili magyar emberek — úgymond Ravasz püspök — öltözzétek be magatokba az örök, magyar dalformát, Petőfi szellemét. Magyar róna, aki nekünk megmaradtál, telj meg önönlelkeddel, a Petőfi leikével. Benne mindent megtalálunk, ami magyar, megtaláljuk egymást.

Lehetetlen, hogy Petőfire emlékezéssel, mint evang. anyaszentegyhá- zunknak hű, imádkozó, áldozatkész tagjai meg ne teljünk újból önérzettel, látván, hogy egyházunk által az evangéliom, mint az élet sava és a világ világossága mindenkor mekkora értéket és becset ád az életnek és szellemi óriásokat a hazának.

Olvassuk a bibliát!

Minden kegyelem 1

Okt. 30. Jeremiás 1.4—9. Luther élete is miként Jeremiásé, Isten világkormányzó terveibe már eleve beillesztett tény volt, még pedig kegyelmi tény. Jeremiásra sem volt méltó az a világ, amelyre való puszta gondolás is félelemmel tölté el, amely megverette, bebörtönözte s nem hallgatott reá, nem fogadta el az Isten általa küldött áldásait. Lutherre sem volt méltó az a világ. Méltó vagyok-e én az evangélikus névre? Vagy hiába vettem volna az Isten kegyelmét ?

Okt. 31. Máté 19.25—80 Embereknek lehetetlen üdvözölni. Nem méltók rá. Eljátszották üdvösségüket bűneik miatt. Ez a kemény igazság a reformáció első üze