Harangszó, 1922
1922-03-12 / 11. szám
1922. március 12. HARANQSZO. 91 erót vesz megindultsága. Kemény szavai arcvonásával együtt meglágyulnak s szinte sír a lelke, midőn tovább beszél. — Drága Üdvözítőnk megjósolta: a gyülekezetekből kivetnek titeket, öldökölnek titeket és azt hiszik, hogy istentiszteletet cselekesznek. 1 >e mindezt csak azért cselekszik, mert nem ismerik az Istent és az Isten egyszülöttjét. Nem ismerik, nem ismerik az Istent, azért üldöznek!... — Alig maradtunk egynéhányan, — iolytatja néhány pillanat múlva. Megtépett a török, megritkitott a tatár. Pogyó holddal fogyton fogyunk. Dicső nagyságunk hírmondójául is alighogy maradunk. Hát szabad-e, hogy egymást tépjük, marjuk? Nem kellene-e az egyházaknak jobban szeretniök a hazát, semmint ahogy gyűlölik egymást? és megérteniük: minő szere- tetre hivott el a Krisztus és mit követel tőlünk a mi szegény, koldussá rongyolódott magyar hazánk ? Nem kell-e meghallania mindenkinek a megtépett magyar föld sírását: magyarok, testvérek! ne verjétek egymást gyilkos szerszámmal és ne vessetek egymásra halált hozó követ, mert minden vágás engem sebez és minden kő engem talál. Ami erőt Isten karotokba, lelketekbe adott, hozzátok ide édesanyátok megmentésére, mert szeretettel, összetartással, türelemmel, egymásbecsüléssel az én feltámadásomat hozzátok közelébbl... Az édesanyánk szól igyen s a szívünket mégis elzárjuk előle 1... Majtényi szemét is perzselősre izzasztja a leikéből feltolakodó égető könny. Keze szorosabban fonja át Rafanides kezét s meghatva mondja: — Nektek is, nekünk is adjon a jó Isten ehez belátást és lelket!... — S általunk mentséget megpróbált hazánknak 1. .. teszi hozzá áhi- tatos érzéssel Rafanides. — Már szürkült az ég alja, midőn Korláti, ki a későbbi beszélgetésből majdnem teljesen kivonta magát s mindenképpen éreztetnf akarta Rafa- nidessel, hogy a jobbágyságról vallott felfogásáért neheztel, az ablakfülkébe vonta a prédikátort. — Rossz híreket vettem, — mondja röviden. — Ugyan, ugyan! — feleli Rafanides. — De kegyelmedre rossz, prédikátor uram. — Ugyan, ugyan!... ismétli az magát, de azután hozzáteszi: — és mennyiben rossz ? — Kimondták kegyelmedre a sentenciát ? Szolgaházáról mennie kell I — Szentencia 1... Kell!... De hát miért?... kérdezte Rafanides s kérhetetlen arcvonásai csontkeményre merevednek. Korláti vállat vonogat. — Miért?... Miért?... Hát tudja a császár, vagy a pécsi püspök, hogy miért? Elég hozzá, hogy ez szentencia s megsúgták, hogy ha szépszerével nem távozik, úgy erőszakot tesznek, de annak bevárása nem látszik ajánlatosnak. Rafanides mozdulatlan arccal, nyugodtan tekint Korlátira s megint csak rövid szóval válaszolatlanul hagyja a kérdést: — ugyan ? ugyan ?... — De jó hirt is hoztam, — folytatja Korláti s közelebb hajol a prédikátorhoz. Majtényi kanonok uram kitűnő eklézsiát ajánl kegyelmednek a Balaton mellett... Rafanides szúrós szeme rászege- zödik a földbirtokosra, tekintete szinte keresztülszúrja a beszélőt. Az azonban csak folytatja: — Ha siet, akkor még erkerülheti a veszedelmet, a pécsi püspök keze nem ér fel addig... De ha... ' — Tehát a Balaton mellett!... morfondíroz Rafanides. A somogyi, vagy a zalai oldalon?... mert hát ez fontos 1... Korláti úgy veszi észre, mintha Rafanides figurázna vele, pedig nem szokott s vele nem is leheti Azután a prédikátor hangosan hátraszól a szoba belseje felé: — János barátom-uram, megkövetlek egy szóra I... — Mondd csak, ki akarja az én nyakamat kitekerni? — kérdezi az odalépő Majtényitól. Kicsoda akar kiverni a gyülekezetemből ?... K> akarja elszélyeszteni pásztor nélkül maradó nyájamat? — Majtényi csodálkozva tekint a prédikátorra. — Én őnagyságától tudom. Tőlem csak a menekvés gondolata származik. — Köszönöm ! Nem megyek !... feleli keményen Rafanides. — Gondold meg, Sámuel I Az erőszak elsöpör! Nem az igazság, hanem a hatalom elől térsz ki! Menj el! Gondolj családodra! Még sok hasznot hajthafsz egyházadnak! Rafanides arca még keményebbre válik, határozott arcvonásai egészen szögletesre húzódnak. — Egyszer már eltántorított a szeretet. De soha többet I Gyilkoljanak le a templom lépcsőjén, el nem mozdulok!... Majtényi még egyszer kérleli. — Gondold meg! Nem magadért, családodért 1... Ő csak fejét rázza. Azután megszorítja barátja kezét. — Köszönöm! Te nemesen gondoltad I... Mikor Rafanides kilép a kőoszlopos, címerpajzsos kapun, két oldalról két kéz nyúl karja alá. — Na édes gerléim, hát elémjöt- tetek ?... Régóta várakoztok ?... — Mi volt, édes uram ? — kérdi szorongva Mária asszony s a mindjobban sűrűsödő félhomályban olvasni igyekezik a prédikátor arcvonásaiból. — Képzeld, Máriám, a derék Majtényi János van itt. Micsoda öröm volt ez az én lelkemnek I Már kanonok ... — És milyen ?... — Mint régen! Szinarany a lelke és egyenes a jelleme! — És nincsen semmi baj?... — Baj?... Mi lenne?,.. Az Isten kezében minden jó és az emberi baj is áldás, hacsak az Úr oltalmában tudjuk magunkat!... — Apám, mindig-mindig ezt mondja!... szólt kedveskedő zsörtölődés- sel Ilona s közelebb húzódik az apjához. Rafanides pedig magához szorítja a leány karját s fejét oldalt hajtva, megsimítja a vállára hajoló fejecskét. — Ha úgy igazán megértenéd édes lányom, hogy mit jelent az, ha az ember mindig-mindig az Úr oltalmában érzi magát, hogy tehetnek vele és ellene az emberek akármit, az Úr karja mint valami erős paizs mindig feléje borul és megvédelmezi, akkor most egyszerre leborulnál a földre és sírva adnál hálákat a szent- séges Istennek !... Ezalatt Korláti őnagysága haragosan jár fel és alá s indulatosan dobálja Majtényi felé a szavakat. — Hát ilyen ez a Rafanides! .. Nyakas vén bolond I... Ez ugyan magától el nem megy Szolgaházáról!... Hiába fárasztottam, kanonok uram !... — Talpig ember!... szólt közbe Majtényi. Szeretem az ilyen egész embert!... De sajnálom is, mert kár érte ?... — Hanem azért mégis rajta veszt! Hallotta kanonok uram, hogy beszélt a földesurakról, meg a jobbágyságról ?... Ez már csak mégse járja! Hát a főurakról ?. .. — Bizony nagy igazsága van Ra- fanidesnek... feleli elgondolkodva Majtényi. — Jó, jó! De hát a felséges csá