Harangszó, 1922
1922-02-05 / 6. szám
— Hol Toltam, Tündér Ilonám? Az Óperenciás tengeren is túl Toltam!... Éppen onnan jövök. Most ugrottam le a tűzet fúró felhő-sárkány hátáról. Ni csak, ott fodroz az ég alján... — Mit csinált ilyen sokáig, András bácsi? — kérdezi Ilona, de hangján megértik, hogy szeretne komoly szót kapni. — Semmit!... SemmitI... — legyint kezével az ember. A francia császárnak volt egy kis megakadása, hát a bolond nem értem küld? — Ugyan ne bohókáskodjék annyit, — mondja duzzogva Ilona, — inkább mondja meg, hogy mi jót hozott?.. . — Fehér egeret hoztam, kis tubám. Piros szeme volt, mint a parázs. De hogy a somogyi hegyekről alá ereszkedtem, egyszeresek fütty, kiugrott a zsebemből és bebújt egy odvas fába,. . Észreveszi Ilona arcán a duzzo- gást. Egyszerre komoly hangon folytatja : — Messziről jöttem, édes lányom, ne kérdezze honnan. El is fáradtam, ne kérdezze, miért ? Még azt se kérdezze, mit hoztam, mert semmitse hoztam, hanem csak magamat, ezt a rozzant, kopott, vén András bácsit. De már erre megint odasimul Ilona feje az öreg ember vállához. Rafanides prédikátor kinyújtott kezekkel megy eléje s arcán szokatlan öröm sugárzik. — Hát megérkezett kegyelmed?... Áldom az Istent, hogy megjött? — Én meg, hogy jő egészségben tisztelhetem tisztelendő uramat. — Na és?... kérdezi Rafanides s várakozással tekint az érkezőre. — Jó eredménnyel jártam. Az Isten megsegített 1... mondja az egyszerűen. — A két férfi újból megrázza egymás kezét. Rafanides egyszer csak észreveszi Hunniust, ki ezenközben utólérte Ilonkát s az út oldalán megállt. Magához inti. — Azalatt vendégünk is érkezett. Hunnius János theológus, régi, kenyeres pajtásom fia. Haliéba készül ő is. — Isten éltesse hazánk és egyházunk javára, — mondja az ismeretlen Én meg Szunyogh András vagyok, a szolgaházai eklézsiában egyházfi. — Meg a mi jó barátunk! — mondja Rafanides. — És az én András bácsim 1 — fűzi hozzá Ilona. — Hunnius, Huuoius, morfondíroz 1922. február 5 _ _ HARANQSZÖ. Szunyogh András. Persze Qömörből jönl... Istenem, mikor még én is ott jártam. Hát ki tanítóskodik Ocht- rináo ? Jolsván ki az elüldözött Sexti András senior uram utóda ? Betléren és Veszverésen visszakönyflrögték-o az Andrássyaktól a templomot, vagy egészen elszélyeztették az egangéli- kusságot, mint pásztor nélküli vert nyájat ? Hunnius alig győzi kielégíteni Szunyogh András érdeklődését. Beszélgetés közben csodálkozva figyeli az öreg sokféle tudását, szikrázó szellemességét és ítéletének élességét. De egyszersmind megfigyeli azt is, hogy a papi család különös szeretettel bánik Szunyogh Andrással s ő sem elbizakodással, sem alázatoskodással a becsülősre nem lesz méltatlanná. Rafanides prédikátor és Szunyogh András nagy beszélgetésbe merülnek. Szunyogh András vehemenciával magyaráz, széles kézmozdulatokkal is erősítvén szavait, Rafanides pedig szemmeliátható érdeklődéssel hallgatja. A fiatalokról csakhamar egészen megfelejtkeznek, úgyhogy azok elindulnak a kert belseje felé. — Különös ember ez a Szunyugh András 1 — kezdi a szót Hunnius. Kicsoda ez?... Honnan került ide?... Hogy lehet az ilyen ember egyházfi?... — Jaj, de rettenetesen kiváncsi ember maga, — szól közbe Ilona, — egyik kérdést a másik után veti fel. De hát rögtön kielégíthetem a kíváncsiságát. Szunyogh András bácsi családunk legjobb barátja, ó is Gö- mörben lakott s ő mentette meg életemet, mikor azon a rettenetes éjszakán menekülnünk kellett. — Az már más 1 Akkor már én is szeretem 1... szól közbe mosolyogva Hunnius. — Apát is ő rejtegette, — folytatja Ilona, mintha nem is hallotta volna a megjegyzést, pedig egy kis rózsaszínű fátyol megszínesíti szép arcát. Neki köszönhetjük, hogy élünk és vagyunk. Mivel pedig akkor ő is hajléktalanná lett, velünk jött és ő is itt telepedett le Szolgaházdn. Külsőleg talán furcsa ember, de szíve- lelke, jelleme tiszta arany. Hogy neki is van egy 'gyöngéje, az természetes. Szegény ember nagyon szerette az italt s jó kis birtokocskát lecsusztatott a torkán. Valamikor ő egyházi embernek készült, de azután félbenma- radt a tanulása. Még most is előfordul néha-néha, hogy egy kissé kapatos, de igazán csak nagyon ritkán. Azon S3 pedig tudós teológus uram — folytatja szembefordulva Hunniussal, — meg ne botráakozzék, hogy Rafanides Sámuel prédikátor, kinek tudós birét messze vidéken elismerik, egy ilyen furcsa formájú egyházfival barátkozik. Először, — apa azt mondaná pro primo, — mert nem az állással, hanem az emberrel barátkozik. Pro secundo: mert nálunk az egyházfi nem harangoz és nem sepri a templomot, — jóllehet az sem szégyen, hanem a prédikátor segítségére levő személyiség az egyházi ügyek intézésében. Tréfásan meghajtja fejét Hunnius előtt, úgy kérdezi dévajkodó mosolygással : — Hát megvan elégedve a felvilágosítással, tudós theológus uram? — Meg, meg Ilonka, mondja nevetve Hunnius I A maga kedvéért superintendensnek is elismerem András bácsit s még kezet is csókolok neki!... Egyik nap estefelé felszalad a parochiára Korláiti uram Zsófiája. Apja két nap óta a vármegye székhelyén van, meg is unta magát s az aggodalom is ide űzte. Péter bátyjától oly régóta nem érkezik hiradás, hogy már egészen marad- hatatlan miatta. Apjának hiába panaszolja. Legyint egyet a kezével: ugyan mi az ördögöt irka-firkáljon az a gyerek I Hát felszaladt megkérdezni : érkezett-e irás Mártontól s nem írt-e valamit a bátyjáról is ?... Azután odatelepszik Mária asszony lábaihoz s mint egy doromboló cica elhelyezkedik ölelő karjai között. Csendesen eiduruzsolgat. Elbeszéli, mi történt az utolsó hetekben s boldogan engedi, hogy Mária asszony keze végigcirókdlja haját és arcát. Búcsuzásnál hirtelen átöleli a tiszte- lendőné asszony nyakát s csendesen fülébe súgja: nagyon szeretlek, édes \ó második anyám!... A következő percben Ilonával együtt már a kert virágos utján szaladnak. — Drága lélek 1... mondja Hun- niusnak Mária asszony. Korláti őnagy- sága kárbunkulusnál drágább kincset bir benne, csak azután megbecsülje. Azután elbeszéli Hunniusnak, hogy milyen nemes szívű asszony volt Korláti felesége s milyen rettenetes csapás volt a családra az ő korai halála. Én áldott lelkű, nemes barátnőt, Korláti uram hűséges hitvest veszítettünk benne, — mondja köny- nyes szemekkel, — de félő, hogy az