Harangszó, 1922

1922-01-29 / 5. szám

If22. január 29.

HARANQSZÖ.

45

tunkat is kiolvasta lelkűnkből. Mikor iskolás koromban vasárnap délután apa az első bitágazatot magyarázta, a mindenütt jelenlevő és mindentudó Istent mindig olyannak képzeltem, mint az édesapámat. Persze nem tudtam, hogy ezzel tulajdonképpen bűnt követek el. Különben miért lenne bűn az, ha Istent ahoz hasonlítjuk, akit nagyon szeretünk I ?...

~ Hát az édesapjukhoz vagy az édesanyjukhoz ragaszkodnak jobban ?

— Azt hiszem, — feleli kis gondolkodás után Ilona, — helytelen szót használt. A ragaszkodás szerethet jelent és mi egyformán szeretjük szüleinket. Hanem talán jobban megértjük az édesanyánkat. Apa nagyon magas. Nem érünk fel hozzá. Anya lehajol hozzánk és így köny- nyebben megértjük, mit akar tőlünk.

— Na és mondja csak Ilona, kérdezi Hunnius mosolyogva, tudja-e prédikátor uram, hogy a tisztelendőné asszonyság olyan nagy hatalmat jelent a szolgaházai parochián ?...

Hona arca komoly marad. Huncut nevetésének még a nyoma is oly hirtelen eltűnik, mint mikor kéklő égen kósza bárányfelhők fehér fátylat vonnak a sugárzó nap elé.

— Ex a mi aggodalmunk, — mondja komolyan. Ebben a házban minden az édesanyám. Ha ő egyszer nincs, elmúlik minden. Osszeroskad minden.

— Ne, ne gondoljon ilyen sötét szomorúságra, kérleli Hunnius a leányt. A jó. Isten majd megőrzi mindnyájukat, prédikátor uramat, Mária tisztelendőné asszonyt és magukat is 1 Együtt... Boldogan I...

A leány szívére teszi kezét s lehajtott fejjel, csendesen súgja: — Bár csak úgy lennel... Majd el- ; gondolkodva néz maga elé -*■

— Pedig édesapámért sokkal in- i kább gyötör az aggódás. Szemei egé- i szén elgyengülnek. Az ismert szobák- I ban, a kertben, a tudott útakon biz- 1 tosan megy, de mihelyt ismeretlen I helyre kell mennie, bizonytalanul ta- [ pogatódzik. Olvasni is csak keveset t tud. Mi olvasunk fel neki. Az írást

is anya és Márton, most pedig én i végzem. Nehéz gondolatok is gyötrik, > óh én azt megérzem. Akik igazán i szeretnek, azok sokat megéreznek! I Múltkor azt mondta: milyen rettene- I tes lehet, mikor valaki nem látja a f virágzó fát és a bíborban elhúnyó napot!... Azután kezei közé fogta arcomat és úgy nézett rám hosszan, sokáig, mintha leikébe akarná vésni arcom vonásait... Érzem: valami

nehéz gond emészti apámat s néha engem is megfélemlít valami ismeretlen rettenetességtől való félelem.

— Nem 1 nem I... A jó Isten nem engedi... mondja Hunnius, csakhogy mondjon valamit.

A leány a fejét rázza.

— Kegyelmed is jól tudja, hogy isten szeretet) nem a vidámságban, hanem a lélek idvességében van... feleli csendesen.

Hunnius elgondolkodva nézi a leányt. Soha még ennyi szépséget, jóságot és okosságot nem látott ilyen fiatal teremtésben.

— Valamit kérdeznék, — mondja kis vártatva. Honnan veszi maga, Ilona, ezeket a dolgokat?... Ki tanította magát mind erre?... Hiszen maga megszégyeníti az öregeket, no meg minket férfiakat is I...

Ilona mosolyog, de szája szélén valami kis fájdalmas lehellet borong. Azután csendesen válaszol, mintha nem is másnak, hanem csak önmagának felelné.

— Hat éves voltam, mikor egy éjszaka hirtelen felráztak álmomból. Pokrócot vetettek rám és szaladtak velem. Rémült szemekkel tekintettem körül: a kertek alatt futottunk A harang jajgatva kongott. Valamelyik szérűn lobogó lánggal égett egy pajta. Akkor kiüldöztek minket a régi pa- rochiáról. A nép ellenállt s felgyújtották a falut. És én láttam apámat, — akkor még fekete volt a haja, — ökölbe szorított kezekkel, dacosan kiegyenesedve, keményre merevedett arcvonásokkal, amint letépte magáról anyám ölelő karjait. És láttam anyámat, amint sírva veti magát eléje, átöleli térdeit és saját testével zárja el az ajtónyílást, nehogy visszamenjen s ott haljon meg a mi drága régi templomunk lépcsején. Anyám győzött. De apám ez éjszakán meg- ószült. Éjjel-nappal bujdokoltunk. Erdőben háltunk. Pahaj kenyeret ettünk. Mióta itt vagyunk, csak kevés hiányzik a teljes boldogságunkból: apa egészsége. És mégis, hiába játszottam a napos úton virágok között, mindig rajtam sötétedik egy fekete felhő: gyerekkoromban rémes éjszakák emléke, azután kis madárka halála, a kde bábu pusztulása, később a magányban töltftt esztendők, a pestis kaszálása, a nyomorúság látása, és most a szüléimért aggódás. Lássa csak így van, a lelkem ilyenné nevelődött.

Hunniu3 csillogó szemekkel nézi a lányt s közben csodálkozva ingatja fejét.

— A szenvedésért sajnálom, Ilona, de a lélekért, mit a szenvedésnek köszönhet, azért irigylem.

Ilona nem felel. Élmélázva, csendesen tekint maga elé. Egyszerra örömmel felugrik a padkáról és gyorsan a kertajtó felé siet. Csak még éppen ennyit kiált Hunniusnak: — Jöjjön 1... (Folytatjuk.)

Olvassuk a bibliát!

Zsolt. 119., 105.:

Hol biblia a házban nincs,

Hiányzik ott a legfőbb kincs.

Tanyát a sátán ütött ott,

De Isten nem lel hajlékot.

Isten Országa akadályai.

Jan. 30. Lukács 14. u—m. Ha egyszer oly értékes a gyöngye, egy szívbe el sem férőn szerető az Ura, s kapuja állandón nyitva, — miért nem tódulnak az emberek Isten Országába? Azért, mert akadályai vannak. Ám nézzük ma elébb azon végig a példázat drámáját, hogy mi nem akadálya. Nem akadálya annak Ura. 0 sokakat, sőt végül mindenkit meghív. Nem hideg templomba, nem sürgős dologtevésre, hanem elkészített nagy vacsorára. Nem az az akadály, hogy meghívója nem jut el az emberekhez, hogy nem értik meg, hogy nem tetszik, hogy nem hiszik el az emberek. Az Úr Jézus legalább így látja. S ma sem ismerné el azt akadályul, hogy te alkalmatlannak érzed magadat reá.

Jan. 31. Lukács 14. ia—u Ezek a men- tegetődzések nem csupán ürügyek. Valóban a szivük úgy el van torzulva. Nagyobb gyönyörűség az új birtokot szemeikkel végigcirógatni, mint az egyetlen drága gyöngyöt. Ez az akadálya Isten Országának. Az ötigás gazdát nem sürgős szántani valója tartóztatja fel, hanem az, hogy minden gondja-gondolatia, érzése és vágya bele van ékelve a földi javakba. Nem az az akadály, hogy orcád verejtékével kell keresned a mindennapit, hanem az, ha bálványoddá lesz s megejt a föld szerelme.

Febr. 1. Lukács 16. í*—ai. Nem a föld kincse hibás, ha akadály az Isten Országába? Nem. Ennek a dúsgazdagnak sem az a baja, hogy igen sokja van. 0 nem számolja folyton az ökreit, földjén a kepéket. Nem a gazdagság az akadálya, hanem az, amire használja. Tisztán magára. Elvező énjének szolgálatára. Milyen szűklátókörű. Még az utcaajtóig sem lát, nem hogy az Isten Országa nyitott kapujára. Milyen szeretetlen. Még azt sem engedi magához, aki Isten Országa meghívóját hozná. Ám kitűnik, hogy nem a bizonyságtevés hiányán múlt el megtérése. Aki mindenben az élvező énjét keresi, az sehogy sem talál el Isten Országához.

Febr. 2. Máté 21. as—a. Isten Országának nemcsak a szoros kapun kívül vannak akadályai Itt belső akadályok tünedeznek elénk. Sokan jönnének belé, ha a megtérésből az ö Önző ó- emberük húzhatná a főhasznot Ha elég lenne csak egyszer ott a kapuban a bekéretódzésnél megtérön átadni magunkat. Ha nem kellene ott benn is minden bokornál, minden gyümölcsfánál megemlékezni arról, hogy nem belépti díj fejében, hauen) tisztán kegyelemből kap-