Harangszó, 1922
1922-12-10 / 50. szám
388 HARANQSZO. If 22. december 10 visszatartani akarná, megmozdítja jobb karját. Az édesanyja emlékké finomult szellemi alakján keresztül nézi az édesapját s lelke haragja mélységes fájdalommá nemesedik. Szíve tüzére egy nyaláb undok gazt vetett az élet. Eleinte fojtogató füst - felhő gomolygott belőle, de most a tiszta láng úrrá lesz felette s piros tŰ7nyelvekben megemészii egy hitvány emberi jellem gyalázatosságait. — Édesapám, csak nem gondolja komolyan?... szól könyörögve. Nyá- rády öreg, elvénhedett ember, nagyapja lehetne Zsófiának. — Gróf és gazdag!... — És Zsófia boldogsága?. .. kérdezi visszafojtott hangon s nagy erő feszítéssel leküldi háborgó indulatát. — A boldogság és szerelem csak a fiatalok hazudozása. Az élet vásár és megalkuvás, — feleli hidegen Korlátú — Mindenkinek áldozatot kell hoznia családjáért. — Áldozatot?.. . Korláti nyugodtan int fejével. — Zsófia menti meg a teljes tönkre menéstől családunkat. — Minket?... Korláti nyugodtan folytatja. — Kastélyunk, birtokunk, erdőségünk kisiklott kezünkből. Tulajdonképen mar semmisem a miénk. Oszlopos kapunkról levétethetjük a családi címert. A nagy-terem és folyosó faláról leszedethetjük az ősök képeit, eladhatjuk az ócskakereskedőnek vagy tűzre vélhetjük. Azután kezünkbe vehetjük a vádorbotot, nyakunkba akaszthatjuk a koldustarisznyát s buj- dokolhatunk ismeretlen országrészbe. Gyalog mehetünk, mert még egy kocsink vagy lovunk sem lesz, amelyen tisztességgel elmehetnénk. Még a sírbolt is idegené lesz 1 A mi testünk majd csak valamelyik árokpartra kerül... Hangja megreszket, fátyolos szemeit az ablakra függeszti. Zömök, erős teste hirtelen összeroppanik, mintha az élet kegyetlen, kemény csontökle láthatlanul szétverné élete belső tartóoszlopait. Ahogy Gáspár rátekint, egy öreg, összeesett embert lát maga előtt, ki nem gyűlöletet, hanem csak szánalmat érdemel. Közelebb lép hozzá s szelíden megfogja kezét. — Édesapám, mordja bátorító meleg hangon, ne dobjuk áldozatul Zsófia boldogságát. Ősi vagyonunk pusztulása rám is borzasztóan hat. Rettenetes még csak elgondolni is, hogy innen el kell bujdokolnunk. És mégis azt mondom: Zsófia boldogsága többet jelent a birtoknál és többet ér a kastélynál I Nézd, édesapám, tulajdonképen csak rólad van szó. Az a kérdés, hogy te keresztül tudsz e vergődni ezen a nagy csapáson ? Utánad én következem, engem pedig ne félts 1 Tudok én szegénységben élni I Tudok lemondani! Elmegyek ismeretlen helyre, ahol senkise tudja: ki vagyok, honnan jöttem? Belevetem magam a munkába. Hála Isten, nem hiába jártam az universitásra s ha kell, a tíz körmömmel is kikaparom a földből mindennapi kenyeremet. De nem bírnám el, hogy itthon a kastélyban szegény Zsófiánk megölt boldogságának az árnya kísértsen Akárhova lépnék, mindenütt sírna lábam alatt az a földgöröngy, amit csak Zsófia boldogságának fel- á'dozásával tarthattunk meg!... Korláti mozdulatlanul áll s elkerüli fia tekintetét. — Nemcsak a birtokról van szó. A becsületünkről is.. . Gáspár szeme tágra nyílik. — A becsületünkről?... Korláti arcát mérhetetlen gőg önti el. Fejét hátraszegi, szemöldökeit egy vonalba huzza. — A Korláti család becsülete és a Korláti család ősi birtoka egyet jelent!. . — És te Zsófia boldogságának feláldozását össze tudod egyeztetni a Korláti család becsületével?... Gáspár sápadt arcát lassanként pirosra festi a felháborodás. Ajka kmég lágy szavakat mondogat, de szíve lassanként megkeményedik. Ránéz az apjára s idegennek látja arcát. Nézi tekintetét, a szájszeglethez húzódó dölyfös vonalat, a hátraszegett fejet, az arcon elömlő gőgöt. Hát ez az ő apjuk? Hát ez a kéz hordozza az ő jövendő sorsukat?... Korláti egy pillanatig gondclkodik, azután még jobban hátraszegi fejét. — Ennek így kell lennieI... — Apám, gondolj Isten előtti felelősségedre 1. .. Korláti homlokán kidagadnak az erek s arcát bíborvörösre festi az indulat — Ne leckéztess kölyök, mert elfelejtkezem magamról s érdemed szerint megleckéztetlek !. . . Zsófia apjához támolyog s könyörögve emeli feléje kezét. Hogy az apja nem öleli magához, erőtlenül lecsúszik lábaihoz. — Nem lehet, édesapám?. .. Nem bírom !. .. nyögi felzokogva. Korláti mérgesen dobbant lábával s levegőbe csap ütésre emelt kezével. — Akarom! Parancsolom!... hörgi fogcsikorgatva. Mikor Korláti becsapva maga után az ajtót, nagy dühösen távozott, Gáspár és Zsófia kétségbeesve tekintettek egymásra. Azután némán átölelik egymást. Mit tegyenek? Lehet-e egyáltalában valamit is tenni? Zsófia fájdalmasan ingatja fejét. Apjuk kö- nyörületet nem ismer. Akaratát kegyetlen durvasággal is keresztül erőszakolja és ha mindjárt mindannyian belepusztulnak is. Sokáig ülnek egymás mellett, kéz a kézben s csendesen tanácskoznak. Mindenféle terv felmerül, de mindegyiket elvetik. Talán még egy segíthet rajtuk, ha mindent őszintén elmondanak. Az egyik szolga Zsófiát hívja. Egy rettenetes délelőtt következik. A gróf térdkalácsa a rendesnél is jobban hasogat, úgyhogy nem képes sétálni. Az ablakmélyedésbe üiteti Zsófiát s órák hosszal gyötri ostoba beszédével és kérdezősködésével. Ebéd idő tájra Gáspár is előkerült és megretten mikor a halálsápadt arcra lekint. Arcán megmerevedik a fájdalom s önmagát elvesztve lélektelenül megy Nyárády karján az asztalhoz. Korláti feltűnő élénken társalog, hogy vala- miképen elterelje a figyelmet Zsófiáról. De a gróf fürkésző tekintettel mustrál- gatja a leány arcát s aggódva mondogatja : — Ma a liliomnál is fehérebb a kis tubicácska I.. . A cseléd ügyetlenül teszi a borospalackot az asztalra. A piros bor szétfolyik a kettéváló pohárból. — Egy szerencsétlen szerelmes szíve megszakadt!... mondja tréfásan, sentimentális arccal a gróf s szinészies páthosszal szívére szorítja kezét. — Néha előfordul s ilyenkor kicsordul a szegény szerelmes szíve vére!... mondja csendesen Zsófia. Mikor égő tekintetét apjára veti, halálos sápadtnak látja annak arcát. Délután Rafanides Márton jelenteti be magát. Korláti Ferenc megriadt arccal ugrik fel székéből s tiltakozó- lag emeli fel kezét. De a fiatal prédikátor már az ajtóban áll s az átelle nes ajtón ugyanekkor belép Gáspár és Zsófia. Márton Korláti elé lép. Arca ünnepélyes, de inkább kemény elhatá rotás, semmint félelem tükröződik vonásain. — Megjelentem Nagyságod előtt s megkérem Zsófia leányasszony kezét.
