Harangszó, 1922

1922-12-03 / 49. szám

1922 december 3 HARANOSZÖ. 381 tűnik mint a pára. De örökké meg­marad as Isten kegyelme s a Krisz­tust megtagadó emberek Ítélete felett örökké diadalmaskodik az ő isteni Ítélete. Ne adjátok hát oda földért a mennyet, hatalomért az igazságot 1 Ne tagadjátok meg hitvány előnyök­ért a hitet, a jólét kényelméért, az élet biztonságáért anyaszentegyházun- kat! Mert nincsen hatalmasabb szó, mint mikor Krisztus azt mondja: megtartatunk. És ő azt mondja, nekem is, nektek Í3 azt mondja, hogy aki végiglen megáll az megtartatik !... A gyülekezet sorfala közt, Márton és Szunyogh András karjára támasz­kodva kimegy a prédikátor a temp­lomból. Aki közel éri, megcsókolja a kezét. Aki távolabb áll tőle, egy csendes istenáldást küld utána. Rafanides prédikátor szemmel lát­hatóan erősítést nyert az istentiszte­leten. Halovány arca sugárzik a bol­dogságtól, mélyen fekvő szemei meg­telnek az élet tüzével. Élénken beszél­get híveivel s mindegyik számára van egy-egy jó szava. Asztalhoz ülés előtt Hunniust szó­lítják a szobába. A fiatal theologus néhány napig Szolgaházán volt, azu­tán hazautazott Qömörvármegyébe. Megállta az utolsó exáment s papi hivatalra felavatást nyert. Tegnap érkezett vissza s apjától lepecsételt levelet hozott a prédikátor számára. A szobában együtt van az egész család — Édes fiam, Hunnius, Te azon kéréssel fordultál hozzánk szülőkhöz : adjuk neked élettársul szeretett leá­nyunkat, Ilonát. És mi megkérdeztük őt, azután mi szülők megbeszéltük egymással és mindenek felett meg­kérdeztük szerető mennyei atyánkat és ime, kérelmedet nem utasítjuk vissza. Ha Isten egybehozfa szívete­ket, úgy szülői szívünknek csak ál­dása és imádsága lehet. — Örömmel bízzuk majdan Terád egyetlen leányunk boldogságát, mert édes atyáddal összefűző régi, meghitt baráti köteléknek gyermekeinkben való megszentelődését látjuk eme ter­vezett házasságban. Hiszem azt is, hogy becsületes jellemed, istenfélő hited és igaz szerelmed képes lesz boldogítani azt, kiért szülői kézzel munkálkodónk és szülői szívvel imád- kozánk. Hisszük, hogy Isten kegyel­me meg is áldotta szülői nevelő mun­kánkat s kit családunkból élettársul magad mellé kiválasztó!, méltó lészen szerelmedre és boldogságot viszen abba a hajlékba, ahol élsz és abba a gyülekezetbe, melyben munkálkodni hivatva leszel. Mert a prédikátor nemcsak feleséget vészén önmagának, hanem papnét is viszen az ó gyüle­kezete számára. S bármelyikkel ma­radjon adós az ő választottja, bol­dogtalansága lészen az ő férjének avagy gyülekezete nyájának. Adja a jó Isten kegyelme, hogy lányunk ma­gával vigye jövendő hivatására jő édesanyjának hitvesi erényeit. — Hozzád is szólok édes leányunk. A fiatalság nyújtotta boldogság el­múlik, a hivatásban rejlő változások közt is megmarad. Legyen számodra a majdan megkötendő házassági szö­vetség egy sírig tartó szent hivatás. Lelkedben őrizd meg élettársad bol­dogságát. Asszony lehet cicomás báb, időtöltő hitvány játékszer a férfi ke zében. De azután lehet a férfi ereje, kötelességeinek élesztője, istenfélel­mének és emberszeretetének jólelke is. Sih’se felejtsd, hogy neveddel együtt családunk szellemét viszed magaddal. Mi ezen szellem által élünk, míg benned és általad ez a szellem éltet. A prédikátoron erőtvesz az elér- zékenyülés. Hangja bizonytalanná vá­lik s szemeire könny-fátyol borul. — Mind ez most még csak re­ménység — folytatja. De a mi re­ménységünk az Istentől van s hisz- szük, hogy szívetek reménysége sze­rint oltár elé léphettek és életboldog- ságtokat egymásban megtalálhatjátok. Elmondottam néktek lelkem intelmeit. Istennél vagyon elrejtve, vájjon el- mondhatom-e mégegyszer, áldón téve fejetekre kezemet I... A délután csendes és vidám be szélgetés közt telik el. Elbeszélik Hunnius első jövetelét Hogyan talál­koztak az erdőszélen, hogyan jöttek együtt a parochiára, hogyan vártak az ajtónál, mígnem Mária asszony esíebédre és szállásra behívta őket. — Először azt hittük, hogy horvát rablók jönnek!... mondja Ilona le­ányasszony. — Én kuruc vitézekre gondoltam, olyan szép vitéz énekeket daoorázta- tok!... mondja István gyerek. — Hát a szemöldökeit rángató Prokóppal mi van?.., kérdezi az egyik. Hunnius arca elsötétedik. — Szegény jó Pétert elvitte a hagymáz. Mikor Némethonban utaz­tunk, egyik nap kirázta a hideg. Másnap félrebeszélt. Harmadnap már meg sem ismert I Én voltam az ápo­lója, a sírásója, a megsiratója A megiiletődés némasága fogja el lelkűket. A fiatalok boldogságán vé­gig suhan az első fájdalom felhő­borulása. — Szegény Prokóp Péter I... — Milyen jókedvű fiú voltl... — Milyen hűséges jóbarát 1... Ilona közelebb hozódik Hunnius­hoz. A halál kaszája kettőjük közül épúgy elvihette volna az ő válasz­tottját. Mária asszony az ura kezét keresi. Ha az élelerós fiatal ilyen gyorsan elhull, mennyi időt ad akkor Isten a^megfáradott öregnek?... Estefelé Ilona egy papiros darabra néhány szót vet, azután odaadja Mártonnak. Zsófia leányasszony épen a majo­rosházból a kastély felé megy, mikor egy suhanc gyerek kezébe adja a cédulát. Olvassa: — »Szíve nagy boldogságában Rád gondol Ilonád « És alatta Márton erős kezevoná- sával ezt a néhány szót: — Ugyanezért a bo'dogságért imádkozom és küzdők 1 Márton.« Zsófia arcát égő pirosság önti el. Szívét édes boldogság járja át. Azu­tán mint valami drága ereklyét, vi­gyázva kisimítja a kis papirosdarabot s rászorítja égő ajkát. (Folytatjuk.) í2,R,,ké2,,e,k. Karcolatok a hétről. A magyar népjóléti miniszter ren­deletet intézett az alispánokhoz és polgármesterekhez, melyben felhívja őket, hogy a legtevékenyebben őriz­zék ellen és akadályozzák meg a fiatalkorúak házasságát. Egyben el­rendeli, hogy a tiszti főorvosok a fia­talkora házasulandókat házasságkö­tés szempontjából a legalaposabban vizsgálják meg, nehogy az utódok szenvedjék meg az elhamarkodott há­zasságok sokszor súlyos következmé­nyeit. # Danec horvátországi községben szép csendesen elszenderüit az Ur­ban Marie Lukács gazdálkodó. Fel­öltöztették, koporsóba^fektették, el is siratták annak rendje és módja sze­rint. A gyászos rokonság este felé imádkozott a ravatal körül, mikor a késő őszi zivatarok egy villáma a ház istállójába csapott be. A sirató gyü­lekezet kifutott az udvarra riadozni az égi csudán, de még nagyobb lett riadalmuk, mikor visszatértek a szo­bába. Marie Lukács, a csendes halott

Next

/
Thumbnails
Contents