Harangszó, 1922
1922-11-19 / 47. szám
1922 november 19 HARANQSZO. 365 ha a szomszéd szobában sóhajtana valaki. — Egész szívemből szeretem őket 1 — mondja a prédikátor csodálatosan meleg hangon. Bárcsak megtehetném szegény édesanyjuk utolsó kérését és támaszuk lehetnék az élet küzdelmében 1... — Köszönöm édesapám I... mond- ja Márton, de nem szól arról, hogy tulajdonképen miért köszöni meg ő a Korláti gyermekeinek juttatott sze- retetet. Márton karjára támaszkodva, néhányszor fel és alá megy a prédikátor a szobában, azután fáradtan visszaroskad a karosszékébe. Délben kisüt a nap s boldogan élvezi aranyos verőfényét. Délután Mária asszony oldalán Zsófia lép a szobába. Halkan lépegetve közeledik a prédikátorhoz, mint az óvatosan járó fehér cici-, de csendes lépegetése inkább tartózkodást és félelmet fejez ki, semmint pajzán tréfálkozást. — Kedves kis vendéget hozok 1... mondja Mária asszony s szelíden a prédikátorhoz tolja a leányt. Rafanides feltekint s midőn megismeri az érkezőt, szeretettel nyújtja fe'éje mindkét kezét. — Nem is vendég a mi kis lányunk !... Zsófia kebléből mély sóhajtás szakad fel s úgy érzi, mintha szívéről rettenetes nagy kőszikla hengerednék le. De amint a prédikátor beszédét hallgatja s kérdéseire válaszolgat, megint csak valami rettenetes szorongó érzés ejti hatalmába. Itt ül ő, Korláti Ferenc leánya, Rafanides prédikátor lábainál s akit az apja halálra szánt és kiüldözött családja köréből, az mo$t szelíden szól hozzá és becézgető simogatással mondogatja nevét. Szíve fáradtan ver. Úgy érzi, hogy arcából eltűnik minden pirosság. Majd sebes sietéssel lüktet ereiben a vér s tűzpiros rózsák rajzolódnak sápadt arcára. Szíve dobogását a torkában érzi s gyenge testén lázas borzongás fut keresztül. Szava el-elakad, ajkát elfojtott zokogás remegteti. Ahogy Mária asszony beteszi maga után az ajtót Zsófia szótlanul odaborul a prédikátor lábai elé s kezeibe temeti forró fejét. Az önuralomnak gátja szakad, kiárad a fájdalom könnypatakja s magával sodorja egy fehér leánylélek öngyötrő töprengéseit és szívét marcangoló vágyait A prédikátor két keze közé fogja a remegő kis lány fejét s szótlanul simogatja. Csak percek múlva mondja: — Sírd ki magadat, édes kicsi lányom, a sírás majd megkönnyebbíti szívedet... Azután Zsófia feltárja szívét a prédikátor előtt. Eisirja rettenetes keseiüségét. Hogy éppen az ő édesatyja tört a prédikátor ellen, hogy megtagadta hitét, hogy meggyalázta családját, hogy tönkretette saját gyermekei boldogságát. Hogy a prédikátor nekik ezt soha meg nem bocsáthatja, hogy bizonyára gyűlöli és megveti őket... Hogy jobb lenne meghalni, semmint gyalázatban élni... Rafanides türelmesen hallgatja Zsófia panaszos sírását, azután csendes szóval vígasztalgatja Ez is kereszt - hordozás. Nehezebb elviselni, mint a nyavalyák ostromait. De hát tanuljon meg tűrni és szenvedni. Az édesapja bizony nemteJenül viselkedett, de kicsoda neheztelne a gyermekekre az apa bűneiért? Nem érzik-e, hogy a prédikátor most is a régi és nem kell-e tudniok, hogy mindig a régi marad?... A parochia ajtaja mindig nyitva áll előttük. Az ő két karja most is ölelésre tárul feléjük, ajka áldásra és imádságra fakad... Zsófia könnyein szivárvánnyá törik lelke mosolygása. Arcához szorítja, csókjaival árasztja el a prédikátor kezét. Azután fejét ráhajtja Rafanides széles mellére és csendesen megnyugszik. Egyszerre szemében nyugtalan tűz villanik fel s testén ideges rászkcdás fut végig. — Oh, ha tudna, hogy mennyire megvetem 1... Lelkemböl megvetem ! — lihegi s a szó perzselve válik le cserepezett ajkáról. A prédikátor szorosabban magához öleli a leány fejét, azután hosszan és komolyan szemébe tekint. — Mindenki mondhatja, te sohasem ! Mindenki követ vethet rá, neked védelmezned kell. Mindenki átkozhatja. néked áldanod kell. Elfordulhat tőle mindenki, neked bűneiben, gyalázatában, megvetett voltában is híven mellette kell maradnod 1... Hiszen az édesapád 1. .. Jöjj, édeslányom, imádkozzunk a szent Istenhez, hogy úgy erősítse meg a te lelkedet, hogy az ő kedves, jó, erős leánya légy!... (Folytatjuk.) Gyüjtsünk előfizetőket és adakoz- zunk a „Harangszó“ fentartására. Megvette-e már az 1923. évi LUTHER-NAPTÁRT? KORKÉPEK. Karcolatok a hétről. Az ormánysági magyarság Árpád vezér honfoglaló magyarjainak ivadéka. Jó tulajdonságokban gazdag, csendesen élő, vagyonosodó, gyönyörű nép. És ez a nagyszerű fajta kiveszőben van Hosszú ideje, hogy az egyke rendszer pusztít a soraikban és generációról generációra fogy a számuk. Egy torz erkölcsi fölfogást csempészett a nép közé egy magyartírtó gonosztevő és ettől az erkölcsi fölfogástól nem tudnak megszabadulni. Az ormánysági magyarságnak ugyanis az a véleménye, hogy nem tisztességes asszony az, akinek egynél több a gyermeke. Azt az anyát, akinek több a gyermeke, cédának mondják. Ezeket írja egy fővárosi lap az ormányosi magyarokról. Hát kérem, ha ez csakugyan igaz, akkor itt csakugyan tenni kellene már valamit, tenni, és nem csak írni és beszélni. * A főváros pénzügyi bizottságának november 10-én tartott ülésén a katonai beszállásolások által okozott tizenhétmilliós túlkiadás megszavazása után a fővárosi káplánok fizetéseinek újabb megállapításával foglalkoztak. A vita folyamán elhangzott fölszólalások egytől-egyig sürgették a káplánok nyomorúságos anyagi helyzetének megjavítását. Wolff Károly fölszólalásában kijelentette, hogy nincs ma a fővárosnak olyan durva munkát végző páriája, amelyik nyomorúságosabb anyagi viszonyok között sínylődnék, mint a káplánok. Erélyesen követelte, hogy az államfönntartó munkát végző segédlelkészeknek tisztességes megélhetését sürgősen biztosítsák, még pedig olyan formában, hogy állítsák vissza a régi rendszert, amikor a káplánok a plébániákon étkeztek. Javaslatot tett arra, hogy ennek módjairól sürgősen egybehívandó esperesi értekezlet tárgyaljon és tizennégy napon belül terjesszenek erről uj javaslatot a bizottság elé. A javaslatot elfogadták. Hozzájárult a bizottság még a plébániák számának szaporításáról szóló előterjesztéshez is. Eszerint az eddigi tizenhét plébánia helyett harminc fogja a főváros katholikus hívőinek lelki életét ápolni. Ne feledjük el, hogy ae evang. sajtóval áll vagy bukik evang. anyaszent- egyhózunk.
