Harangszó, 1922
1922-01-22 / 4. szám
1922. január 22. i, HARANGSZÓ. 35 hanem a hazaszeretet szent kötelezésére. Nem harcok közepette, hanem a békesség védelmi és nemzetépítő munkájára. A közös édesanya, a magyar hazáért!... Kérelmemet küldöm a szülőkhöz is. Kik a múltban sok és nehéz áldozatot hoztak, mutassák meg most is a haza iránti szeretetüket 1 Piáik közül adjanak oda egyet a nemzet jövendőjét védelmező nemzeti hadseregbe. Azok, akik már bevonultak, és a régi hadsereg kötelékébe tartoznak, ne hagyják ott egyszerre a zászlót. Ne bontsák meg a már szilárdan álló sorokat. Ne térjenek vissza máról- holnapra, — csak önérdekükre gondolva — otthonukba. Gondoljanak a hazára. A szülők küldjék intelmüket fiaikhoz: maradjatok a zászló alatt, re hagyjátok azt el akkor, amidőn a hazának szüksége van rátok! A magyar kormány által kiadott tájékoztató felvilágosítást nyújt nemcsak az önként belépők katonai illetményeire nézve, hanem közli egyszersmind azokat a különös és figyelőmbe veendő kedvezéseket, amelyekkel úgy a gazdálkodóknak, valamint az ipari és tudományos pályára lépőknek lehetővé teszi a kormány a hadseregbe való belépést. Kérem az egyházkerület lelkészeit és tanítóit: tanulmányozzák át a kormány nagyon figyelemreméltó, igazán szociális érzékről tanúskodó rendelkezéseit s a lelkiismeretre hivatkozással és felvilágosítással hassanak a gondjaira bízott népre és vezessék A kert elején elfogta a körtefa alatt leselkedő ötödfél éves Pista fiát. — Gyere, fiam, csiklandozd a talpamat, míg én egy kicsit szundikál- gatok. Majd veszek neked valamit a vásáron. — Mit vesz, éde3 apám ? — kérdezte Pista kíváncsian. — Valamit majd veszek, fiam. Gyere csak. — Valamit? Majd? — követte Pisti gyerek elszontyolodva az öreget. S Istók tunyán elnyújtózkodva heve- redett le a szénára. Folyton nógatta fiát, hogy csiklandozza talpát a kezébe adott, elhasznált gyufaszállal. De Pistinek nem volt kedvére való a dolog. Türelmetlenül várta, mikor alszik el apja, hogy megugorhassék a körtefa alá, egy-egy érésnek indult férges körte leestére várni. Pisti megugrását pedig a kerítésnél leselkedő szomszédék ravasz, csiny- tpvő szolgalegénykéjtik várta: azt oly elhatározásra, hogy a haza ne várja hiába az ő megbízható jellemű, hazát és nemzetet szerető fiait. Hívják össze a népet I Tátják fel előttük hazánk súlyos helyzetét 1 Indítsák az embereket kötelességteljesítésre, hogy a toborzás alapján kialakuló nemzeti hadsereg tényleg a nemzet hadserege lehessen 1 A jó Isten őrizze hazánkat és erejével áldja azokat, kik nemzetünk jövendőjét szívükön hordozva készek életük néhány esztendejét a haza szolgálatára szentelni 1 R kórházban. Irta és a pápai estélyen elmondotta: Kutas Kálmán. Hosszú fel-felsíró Sóhaj kél szüntelen; Nyögnek a nagy falak: Jaj nekem, jaj nekem! 5 bár a száz bús beteg Szeme könny, sebe vér: Mégis hisz mindegyik, — Tovább hisz és remél , . , Itt egy vénhedt ember, Ott egy gyermek zokog, Amott a halál járt, S egy szív már nem dobog. Oly mély és kínos csönd,.. De kint dalol a szél, 5 ki élve maradt mind Tovább hisz és remél. .. — Hehehe ! — vigyorgott Jancsi legényke fülig széjjelhuzott szájjal, egy gombostűt huzva ki a kalapszal- lagja mellől. — Megcsiklandozom én is egy kicsit a Csicsó bácsi talpát. Egyszercsak elaludt Istók nagy horkolással. Álmában szörnyű nagy, vad bika üldözte, kergette, mígnem utólérte s keresztül szúrta szarvával a szívét. — Meghaltam I — hörögte Istók álmában s várta rettegve, hogy mi lesz vele a halál után ? Nem sokáig kellett neki várni, mellette termett hirtelen két sötét alak. Felkapták, vitték magukkal. Szaladtak vele, mint a fergeteg. — Most visznek a mennyországba! — sóhajtotta Istók reszketve. — Viszünk ám a pokol mélységes fenekére, a mi otthonunkba I — mondták a cipelői. Akkor tekintett Istók jobban rájuk s fogvacogva látta, hogy két ördög viszi. A halott oly néma, — Örül az éló mind, Szívében az öröm Bűvös, szent árja ring. A halott oly csöndes, — Élő suttog, beszél .. . Az az egy pihen már, A többi hisz, remél . , . Köröttünk sóhaj száll, Rajtunk halál lebeg, De oíy szépek s nagyok Ott kint a zöld hegyek I... Éíet és diadal, Erő mi ott künn él: Jöhet száz elmúlás, A szív csak hisz, réméiI... KORKÉPEK. tVVVI IMII VIIIIIIIMVBIIIIIIIBMIIIIIBIIIII Iliit lltIBMIIIIItffmMBIIVIIIIIB Karcolatok a hétről. Utaztam és újságot olvadjam. Máskor úgyse igen olvasok újságot, örülök, ha nem látok rotációs papirt. Most is hamarosan ledobtam. A napihirek között az volt röviden megírva, hogy egy VII. fizetési osztályba sorozott államhivatalnok, aki még nem halt egészen éhen, koplal és a gyermekeit nem tudja iskolába járatni, mert nincs ruhájuk. Annyira jutottak már, hogy az utcára sem tudnak kimenni és hogy meg ne fagyjanak a fűtetlen szobában, az ágyban melengetik éhségtől ványadt, hidegtől didergő testüket. Boldogtalan emberek... — Jaj, jaj, kegyelmezzetek 1 Nem tettem én soha semmi rosszat 1 — fogta Istók könyörgésre a dolgot. — Hohó, öcskös, te követted el a legszörnyübb rablásokat I — szólt az egyik ördög. — Sok szegény éhező koldus és árva testéről raboltad le a húst, szívtad ki ereiből a vért az által, hogy a saját feneketlen gyomrodba tömted feleslegesen azt a sok ételt, amit a Teremtő a te kezedbe adott ugyan, de azzal a kötelezett- séggel, hogy a szegény elhagyatottak éhségét enyhítsd vele. Szörnyeteg testben hordod most a rablott részeket s bfinhődésed az lesz, hogy tüzes vassal égetjük ki belőle. Már ott álltak vele a pokol tüzes kemencéinél. Vitték feléje a tüzes nyársakat s egyiknek a hegye talpához ért. Istók irtózatosan felordított. Na- gyott rúgott a megégetett, illetőleg megszúrt lábával. S ugyanakkor Jan-
