Harangszó, 1922
1922-10-22 / 43. szám
330 HARANQSZO. 1922. október 22. És Istenem ! itt fogok hát aludni ? ! Itt jött el az én kicsiny életemnek nagy pillanata 1 ? Petőfi szobája ez... Juliska néne még egyszer megigazította a gyertyát tartójában, hogy egyenesebben álljon — s azzal kiment. Tekintetem végigsiklott köröskőrül a falakon, — a padlón, mely hófehérre súroltan is kopott volt az időtől, — megakadt a mennyezet közepéről lelógó lámpavason, — átsuhant az ablakok keresztvasán. Kerestem a költőt, — s vártam őt áhítatos, naiv várakozással^.. Hátha kilép a rámá ból ? Vagy az álmok hozzák el őt, ezen az éjszakán? Talán ép e sarok ban állt az ágya ? S az az elmosódó tintafolt a kályha mellett nem e az ö lúdtoll-pennájából freccsent oda? ó bizonyára nagyon szépet álmodom ; eljön és dalt varázsol a lelkembe... Lassan-lassan közelgett az álom... egyes gondolaifoszlányok még fenn akadtak az ajtó csillogó sárgaréz kilincsén ; keresve rajta rég elporladt kezek érintésének nyomát... azután ködfátyolos semmiség ölelt körül. De sem az éj misztéruma, sem a hajnali derengés nem hozta el Őt álmomba. Hiába vártam. Azóta én is daloltam néhányszor halkan szerényen . .. csak Petőfiről nem zengett dalom Az a varázs, mely körülvett diákköri szobácskája levegőjében: sokkal mélyebb érzéseket hagyott emlékül, semhogy szürke szavakra tudjam pazarolni azt. Lelkem még nem találta meg a hozzája legméltóbb harmóniáját a melódiáknak. Csak TÁRC JL. A farkasok hadnagya, Irta: Porkoláb István. IV. (11. folytatás.) A virágot mi élteti? A fény, a nap, a meleg, a harmat. A fényből árny lett, a napot eltakarták a vastag hófelhők, a meleg délre ment, a harmat dérré, a dér zúzmarává vált. A Skriba-porta kis keltjében mind egy szálig elhervadtak a virágok; semmi, de semmi nem mutatta, hogy gyönyörűséges nyár is járt errefelé. Azt a nagy szivlevelii idegen növényt, amely vihar-szárnyon került a kis kertbe s szépen növekedve, magasba törve oly sokszor tápot adott Jucika gondolatainak, a többi virággal együtt letördelte a szél, majd eltakarta a hó. Nem maradt belőle más, mint száraz kocsány. S mi maradt a meleg nyárból, a fehér boldogságból? — Hideg tél, fekete fájdalom. A csöndes Skriba-líúriából néma ház lett. Nagy kapuját talán azóta sem nyitották ki, amióta a Taraj elügetett gazdájával a sötét éjszakába... A szomorú emberek pár egyszerű mezei virág szirmát hullathatom eléje... * Ez már nem történt oly régen, alig van esztendeje. Qyászfátyolos tragédiák komor felhői boríták a nemzet egét... akkor is, most is Merre a vonat száguldott, feketén, szomorúan szállt szállt füstje a szomorúság földjére, Rákóczyak, Bethlenek rabbá lett országára: Erdélyre. Már elhagytuk a határt, hol a piros- fehér-zöld trikolor magasan lobog a szélben. Beteregethetik akár végesvégig idegen lobogó selymével ezt a földet, — mégis azt a háromszinü határszélet látja az utolsó székely kunyhó is a Kárpátokig! Összeszorul a szívünk... nem akarunk tudomást venni a kedves régi állomások érthetetlen oláh feliratairól, ákom-bákomjairól, sem az ácsorgó bocskorosokról I Rohan a vonat beljebb beljebb; kanyargó kígyóként fut a vörös kősziklák hűvös alagutjain keresztül; s gyönyörű elveszített, megsiratott örökzöld bércek között. Itt már önkánytelenül halkabbra váltjuk a szót is... Majd elsimulnak az erdők, — eltűnnek a hegyi vízesések, kavicsok közt bukdácsoló patakocskák és méltóságos hallgatag síkság terül elő. Egy diáksapkás serdülő fiúcska néz ki a vonat ablakán változatlan elmélyedéssel. Most megszólal: — Úgy-e apám az, ott a segesvári sik, ott előttünk ? De feleletre nem vár, látszik hogy úgy hatnak, mint a halottak s a temetőket nem igen keresik fel azok, akiknek nem fáj semmisem. Ha jött is valaki, bement a kisajtón, nem sokáig maradt és a kerten át távozott el. De ilyen jövő-menő is csak egy akadt. Hetenként kétszer pontosan megérkezett a ház elé tudós Prokápiusz soproni doktor két kivénült pejkótól vont rázós alkalmatosságán; a nagy, szikár, hidegszemü férfi kikászmálódott a prémekből s amig furcsa öltözete lebernyegeit összerángatta, meghagyta kocsisának: — Be ne járj! Léptess egy kicsit és fordulj a kert végébe. Ott majd fölülök. Recept modorban mondta ezt, azután gépiesen lépett be az ajtón, fordult balra, jobbra, egy merev fejmozdítással elfogadta Zsuzsa néni alázatos köszöntését és bekopogtatott a betegszobába. Itt kisimította a homlokán tűnődő ráncokat, mosolyogni igyekezett a tört liliomként párnái közt pihegő betegre: — Hogy vagyunk? — Jobb karjával segítette fölülni az ágyban, hallgatózott egy kicsit a szívtájon, megállapítva : — Nemsokára jól leszünk, szép gyermekem... De tovább is pontosan szedni a kakuk-fűves medicinát! Csak azután fogott kezet az ágymellett aggódó apával: bizonyos benne. Határozott mozdulattal felrántja mellén az ingét és előhúz onnan egy széles nemzetiszin pántlikát, rejtegetett, féltett szimbólumát a magyar hitvallásnak Rohan, száguld a vonat, s amerre »hősvértől pirosult* segesvári sik terül: minden rabságra ítélt, fonnyadó fűszálát vé- vig csókolja a reménység, szabadság lobogó pántlikája. Petőfi szerteszórt porát köszönti... Üzenet, Ígéret a jövőtől a jelen számára... Hódolat a múlt előtt... A vonat utasai megdöbbenve, de lelkes szívvel nézik, — s nézi mesz- seiről, a hátsó kocsik lépcsőiről egy csapat oláh közkatona is. összehu- zódik a szemöldökük tőle. — Tegye el fiam, — micsoda vakmerőség ez! — mondják jóakarattal az utasok. Ám a pántlika csak lobog tovább. De egyszerre, mintha vadult szél tépte volna ; egyik része hirtelen elkapva tűnik a semmiségbe... s a diáksapkás fiú kezén melegen csorog a piros vér. — Ssmmi apám, semmi... cudar oláh golyóbis horzsolta csupán. — Cine mintye 1 Nem felejtünk 1 De nézd, nézd apám, — elvitte a szél! Mintha csak az Úristen akarná, hogy szép Erdélyországban az utolsó kunyhó düledező szalmatetejét is végig csókolja a szabadság lelke . . . Petőfi lelke... Viszi a szél. viszi tovább, amerre rablánc csörgés közt ünnepelnek a kifosztott, árva bús magyarok... — Isten vele, nemzetes uram 1 A parola a búcsuzást is jelentelte egyszersmind — takarékos ember lévén a doktor —: sok, töméntelen sok dolga volt, egy helyen nem időzhetett hosszasan. Skriba követte. — Ne fáradjon, tisztelt barátom uram! Az a csúnya köszvény... No, majd arra is hozok valamit... De azért az apa követte a doktort egész a kocsiig, segítette belebujni a bundákba s mikor indulni készült, fájdalmasan felsóhajtott : — Tudós uram! Mi lesz hanyatló csillagommal, egyetlen leányommal? — A jó Isten tudja. Mi doktorok új szívet nem tudunk készíteni... Mert hát ennyit régente is tudtak a doktorok... —... Akkor az én szívem megszakad!... — Így mondta egyszer Jucika Máténak. Azután másnap az alszopori faluvégtöl nem messze, megtalálták a két Eszterházy- huszár csúnyán összeszabdalt holttestét. És Mátét hiába várták — nem jött. Azt beszélték, elment megkeresni a fejedelem kurucait... A szív beváltani készült Ígéretét...
