Harangszó, 1922
1922-10-08 / 41. szám
314 HARANQSZO. 1922. október 8. személyes cselekedet Ne csupán a családfő adakozzék. Nem elég, ha a családapa ír alá a gyűjtő-ívnek. Ne hiányozzék a családanyának s a gyermekeknek a neve se. A családtagok nem érik be azzal, ha az apának van ruhája és lábbelije, hanem mindegyik önmagának is akar ruhát, csizmát, cipőt. Szerezze meg tehát minden családtag magának a jőcselekedetek ruháját is azáltal, hogy a maga nevében akármilyen kicsiny összeget, de ad. Már az iskolás gyermek legyen tudatában annak, hogy az egyház tőle adományt vár, s ő neki is adokoznia kell az egyház céljára. Ha hónaponként csak egy koronát ad is, nemcsak hogy jobb a semminél, hanem egészen más ember válik abból a gyermekből. Negyedszer adjunk tehetségünk szerint. Amennyit adhatunk. Ez nem azt jelenti, hogy minél kevesebbet, mert sok nem telik. Hanem adjunk minél többet. Azért adjunk gyakran. Különösen a gyermekek és a szegények sokat adhatnak, ha sokszor adnak keveset. Éppen azért alkalmat kell nyújtani az adakozásra. Ne csak a templomi persely és erszény, hanem a házankénti gyűjtés is igénybe veendő. Sok gyülekezet, különösen jő módú gyülekezet resteli a kéregetést. És mi az eredmény? Azok a jómódú gyülekezetek nem adnak se gyámintézetre, se külmisszióra, se a sajtőalapra, úgyszólván semmit. Megszavaznak a gyülekezeti pénztárból húsz, vagy harminc koronát. Ézt nem restellik. TÁRCA. A farkasok hadnagya. Irta: Porkoláb István. (9. folytatás.) A novemberi nappalokat, a szürke, há- lyogos-szemü délutánokat, mint bólogatást az alvás, hirtelen követi a sötét este, a fekete éjszaka. A nap le sem hanyatlott teljesen a bécsi hegyek mögé, korongja tompa megfakult foltként átütötte a vastag felhőket még, amikor Máté nyergeltetett s induláskor már — az öreg Skribaként — tépni lehetett a kócos sötétséget. Mintha csak erre vártak volna Németh Bálintéknál naphosszat korsókat üritgető hadfiak, hirtelen összenéztek: — Itt ám az ideje 1... — és nagy széklökdösés, kard- csörtetés között felkerekedtek, öten voltak; az Eszterházy-huszárok sárga-kék mondur- ját viselték s a derekukról alálógó tarsolyon is ott büszkélkedett a nevezetes család ősi címere: az arany koronán ágaskodó kardos griff-madár. A nemeskéri vár mintegy zászlónyi őrségéből valók voltak s porta-járás helyett átmulatozták a napot Ha egyházunk tagjai elgondolkodnak az eddigiek felett s gyülekezetükben iparkodnak az adakozást megszervezni, meglátjuk majd az eredményt egyházi intézményeink fel- virágozásán. Az Úr oltalmában. Történeti elbeszélés. Irta: Kapi Béla. Tizedik fejezet, 33. folyt. melyben a prédikátor családjának és hű híveinek nagy aggodalmáról vagyon szó, melyet megenyhiteni nem képes Hunnias János és Korláti Gáspár váratlan hazatérése. A község népe minden kocsizörgésre kiesődül a házak elé. Olyan a falu békés lakossága, mint a viharvert tenger felszíne, óriás csizmáival a vihar már napi járóföldeken jár s a hatalmas víztömeg mégis nyugtalanul fodrozódik. A munka se megy sehogy- sem. Az emberek jönnek-mennek, meg-megállnak, összedugják fejüket, beszélgetnek egyet, azután becsapják maguk után a ház ajtaját. De már néhány pillanat múltával megint az utcaajtóban állnak s szűrős szemmel vigyáznak a faluvégre, a város felől kanyargó országúira. A rettenetes esemény még benn viharzik a lelkekben Napok múlva is reszketve várnak. Beszélnek egy készülődő vizsgálatról. A városból jövők rémhírek korbácsával űzik ki a fehérNémeth Bálint kornettjük düledező nemesi portáján. Vagy talán más céljuk is volt... A kerten át, meg-meginogva, a mezők fele tartottak gyalogosan, lovaik bent szénáztak az istállóban. A csupa kéz-láb óriás, a rőt-fejü Németh Bálint ment elől; azért-e mert a reglama azt kívánja, hogy tiszt uramé legyen az elsőség, vagy mivel ő ismerte a járást legjobban, amire nekik alkalmatos sötétségben bizony nagy szükség volt. A többiek — szemtelenképü fickó valamennyi — utána. Tele szájjal röhögtek. Az egyik — bal arcából hiányzott egy jó darab — félhangon előre szólt: — Madarat fogunk, Kornétás uram !... Az óriás, öles testét meghazudtoló gyerek hangon hagyta rá: — Még pediglen karddal vagy pány- vával1 A leghátulsó megsuhogtatott feje fölött egy hosszú kötelet s inkább röhögte, mint mondta: — Ühüm!... Ez a Tar Jóska volt, nemrég még csikós s holmi kézen-közön elkallódott mének miatt cserélte föl Telekesi Török István úr adta becsületes fekete kenyeret a labanc- kard harácsolta fehér kaláccsal. Középen is megszólalt egy, akit egymásközt úgy hívtak „ragyaverte*: falu házakból a nyugalmat. A napját is tudják, mikor jön a fegyveres katonaság, lehet, hogy ötszáz ember, de kétszázan bizonyosan. Mások az ujjaikon sorolják fel, hogy kit pro- skribáltak a kommissió városi tanácskozásán s azokra bizony börtön, vagy bitófa vár. De hát nem történik semmisem. Épen ilyen nagy az izgalom a prédikátor miatt. Keresik, kutatják, de sehol sem találják. Fantasztikus mesék születnek az emberek képzeletében s tarka legendák hősi köntösével fogják be a prédikátor alakját. Némelyek sebesen vágtató szekéren látták. Félig tilt, félig feküdt az ülésen. Sápadt arca kísértetiesen világított, mint mozdulatlan éjszakán a hold szelíd fénye. Talán meg is szólalt volna, vagy tán a robogó szekérről is leugrott volna, hák nem ül mellette és előtte a fegyveres katona. Mások Pécsvárad^ájékán gyalogosan látták. Keze bilincsbe verve, ruhája letépve. Fegyveres katonák kisérték. Ha öreg lába meg megroskadt, puskatussal adták járásához a taktust. A szomszéd községbeliek közül egy betüfaló szabómester még csodálatosabb dolgot talált fel. Országos vásárról tért haza s mivelhogy útközben néhány uraságnál is ruha- varratás céljából be kellett térnie, — no nem tagadja, az >Utolsó garasba« is betekintett egy órácskára, — hát bizony éjfélre járt az idő, mikor Szolgaházán általhaladt. Épen akkor verte az óra az éjfelet. S ime, ahogy az óraütésre a templom felé veti — A pisztolyt a nyeregkápákban hagytuk, vitéz uram! — Nem baj! — felelte a vitéz úr — öten megyünk egy ellen, csak elég lesz a kard ... A kert végében tanácsot tartottak. — A Vörös — szólt a ragyavertéhez Bálint vitéz — velem marad. Te zablatőn kapod a lovat, amint hallom, jól értessz az ilyesmihez, én meg majd számonkérem gazdájától a bűnét... Ti pedig — fordult Tar Jóskához — hárman elálltok a ragyogói útfordulóhoz. Az ördög nem alszik, számítani kell arra az esetre, ha a mi kezünk közül valahogy kiszabadulna a paradicsommadár. Akkor léptek ti munkába. Szépen lepányvázzátok, megkötözitek és nagy csöndesen, csak úgy gyalogosan bekíséritek Nemeskérre. De vigyázzatok, mert kemény dió. Kárt tenni nem szabad benne, nagy lármát csapnának a rokonai. Törvényes úton is hóhérkézre kerül, ha az én vasam nem lesz elég neki. Ráfogjuk, hogy a kurucokkal cimboráskodik. Hadiszék elé állítják, a többi vitéz Hevenessy kapitány uram dolga ... Hiába védekezik, mi tanúskodunk ellene. Azt különben sem tagadja, hogy eretnek, lutheránus, s ez maga elég lesz arra, hogy megpördüljenek a dobok ítélethirdetéskor...
