Harangszó, 1922

1922-10-01 / 40. szám

306 HARANQSZO. 1922. október 1. jellemeket. Nem volna az olyan vi­lágban tiszta jóság, sem igazi gonosz­ság, csak okosság és oktalanság volna. Ugyanaz a mozzanat tehát, amely az élet látszólagos igazságta­lanságát okozza, szüli egyúttal a leg­magasabb erkölcsi emelkedés lehető­ségét is... * ...Ha igaz is az, hogy nehézsé­gek és próbák nélkül nem fejlődhetik a jellem, vannak a föld szinén olyan gyötrelmes visszáságok is, amelyek nem segítik elő az ember erkölcsi haladását; ellenkezőleg megnyomó rítják és megcsonkítják az ember er­kölcsi személyiségét. Barbár betola­kodók ezek az Isten tervébe és sem­mi létjogosultságuk sincs e világban. Vannak olyan bajok, amelyeket sem­miféle elmélet nem egyeztethet össze Isten szeretetével és amelyeket azzal összeegyeztetni akarni nem is szabad. Az Isten szeretete csak a kiirtásukkal férhet össze. A rabszolgaság lehetséges az olyan világban, melyben szabad akarata van az embernek; de Isten jóságát nem annyira ennek a magyarázatnak az elmélete, mint inkább a rabszolga­ság eltörlése bizonyította be. Itt pusztít még az emberiség életében a romboló szesszel űzött nyerészkedés, a háború, a világ gazdasági haladásához képest egészen szükségtelen szegénység, el­kerülhető betegségek, amelyeket már le tud győzni a tudomány és még milyen hosszá sora a szenvedések­nek, amelyeket a hitnek nem meg­magyarázni, hanem száműzni kell az emberi életből. Ha hitünknek szemére hányják az olyan bajokat, mint az iszákosság pusztításai, a háború ret­tenetességei és a társadalmi igazság­talanságok botrányai és ha azt kér­dezik az emberek, hogy egyeztethető össze ezekkel Istennek szeretete: hi­tünk első felelete erre ne az okos­kodás, liánéin a cselekvés legyen. Az ilyen jelenségek nemcsak az Isten jóságával, hanem akármilyen tisztes­séges világgal sem egyeztethetők ösz- sze. Isten ellen vét, aki ö vele össze akarja egyeztetni ezeket a bajokat. 0 is tökéletes gyűlölettel gyűlöli őket. Semmiféle olyan elmélet, amely ezek­nek szükségességét bizonyítgatná, nem szabad, hogy türelmesekké tegyen velük szemben bennünket. Nem szük­ségesek. Eltorzulásai az emberi élet­nek. A hit legjobb védelme az, ha véget vetünk nekik. Valóban az olyan ember, aki pa­naszos lázadással, követelőzve sürgeti az élet szenvedéseinek magyarázatát, mint föltételét annak, hogy Istenben higyjen, megszégyenülve tekinthet csak az Isten igazi szentjeire. A hit­nek ezek a harcosai olyankor szálltak síkra legnagyobb bátorsággal, mikor körülöttük minden a legrosszabbul állott; mikor a rósz győzelmesnek látszott és tűlhatalmasok voltak azok ‘a bajok és bűnök, amelyek Isten sze- retetét homlokegyenest letagadni lát­szottak. A mi hitünket, mint pislogó mécsest, sokszor eloltják az olyan szenvedések szelei, amelyektől az ő hitük csak nagyobb lángra lobbant és valóságos fényoszloppá nőtt az éjszakában. Mennél több bajjal kerül­tek szembe, annál erősebb hitet fej­tettek ki, hogy dacoljanak vele. ök voltak az igazi hívők, akik »hit által országokat győztek le, igazságot cse­lekedtek, ígéreteket nyertek el.* A hit ilyen hőseinek láttára na­gyon megvetésre méltó dolog Isten­nel alkuba bocsátkozni: hogy ha min­den kívánságunk szerint megy, akkor hajlandók leszünk benne hinni, de ha a dolgok roszra fordulnak, akkor kénytelenek leszünk visszavonni hi­tünket. Nem kell tehát filozófusnak len­nünk, hogy a hit védelmében nagy­szerű szolgálatot teljesíthessünk. Ta­lán sokan közülünk nem tudnak bi­zonyító érveket felhozni, hogy ez a világ erkölcsi rendeltetésre alkalmas­nak van berendezve, de mindnyájan csatlakozhatunk azok soraihoz, akik azért harcolnak, hogy száműzzék e világból mindazt a bajt, aminek sem­mi keresnivalója sincs itt s amit Is­ten is gyűlöl. Mindnyájan hozzájárul­hatunk a keresztyén hit e döntő je­lentőségű védelméhez: egy olyan vi­lág kiküzdéséhez, amelyben könnyebb lesz majd Istenben hinni. Mezei Virágok Irta: Hudy Ilona. == Ára: 50*— korona. ===== Kapható a szerzőnél: Zebegény (Hont megye). TÁRCA. A farkasok hadnagya. Irta: Porkoláb István. (8. folytatás.) A nappalok szépek és enyhék voltak. A nap bágyadtan, révedezve hintette sugár- mosolyát, mint azok a szépasszonyok, akik csalódottan kérdezik a tovasurrant Nyár­tól: — Ez volt hát a leányálmok vágya, az ígéret földje: ez a rövid Nyár ?!...— De reggelenként már deret könnyezett az avarboritotta táj s esténként pásztorttizek gyulladoztak karácsonyi gyertyafényként a látóhatár ablakaiban. Amint a nap más világtáj felé fordította ködfátyolos arcát, jött a szél, hátat borzongató dalt dudo- rászva a megszedett kukoricások vérsze­gény levelei között. A pásztorok összébb húzták a veszperémi cifraszür szíját: — Cudar csípős ez a Bécs városi szellő!... Bögőtbyné is e miatt aggságoskodott. Mezőkbenyúló kertje szélében állt s ahogy mind hűvösebb szél hullatta a gyümölcsös fák levélkönnyeit és egyre több csillag nyitogatta ki gyémánt szemét a mennybolt azúros arcán, annál gyakrabban tekintge- tett a szopori út felé: — Könnyen öltözött ez a gyerek, agyon fázik. .. Meg nem is tanácsos ebben a rossz világban későre maradni... Töprengett az egyetlen gyermekért az egyetlen önzetlenül szerető szív: az anyai. Eszre sem vette, hogy az udvar felől jó­kedvvel közeledik, afiért aggódik: — Talán bizony elszöktek a cselédjei s azokat keresi édes anyám asszony?! A kedves hangok varázsa eltörölte az anya homlokán az aggodalom redőit: — Azok nem — fogta meg örömmel fia kezét — hanem te elszöktél egy szellős vászon-zekében s jól megfázhattál. .. — Nem én, édesanyám, hiszen ... Nem mondta ki egészen, amit gondolt: — . .. olyan melegem van, úgy fűtt valami odabent... Az anyai szemek végigkémlelték a fiút: — És nem ért semmi baj? A vakmerő ifjúság ereje duzzadt a fe­leletből : — Mi érhetne?! — No, no! Sok minden ... Ne maradj többet későre. Nem látod ? labanc ország­úba, vasasnémet prédája a vidékünk. Már a nemeskéri palánkba is befészkelődtek. Eddig a tanítókat, papokat űzték, hajtották el, meg a jobbágyot sanyargatták, most már a nemes ember jószágát se kímélik. Lócsi zsöllér a hátán hozta haza délután j az igát, a labancok kifogták belőle a tinó­kat ... ^ S nagyon szomorú lett az őszes nem- i zetes asszony hangja, ahogy megtoldotta i szavait: — A papok, tanítók, jobbágyok után i ránk, nemesekre kerül a sor, akik Nemes- kérre járunk templomba, ahol egyedül ég messze vidéken az evangéliom fáklyája... Mindenütt kioltogatták... Ezt is eloltják... És elnémítják azokat, akik sóvárogva vár­ják Thököly fej’delem urunk vitézeit... Mátéra úgy hatottak a szavak, mint éj- ^ jeli vihar az alvó gyermekekre. — A Skriba j portán kívül mindenütt zengett, lángolt az ég, a föld s ő eddig ebből alig vett vala­mit észre. Csak Jucikát látta. — Igaz, a m szerelem nagy, hatalmas érzés, de vannak nem kisebb vetélytársai s ezek most mintha ] bírókra keltek volna... Az ifjú meglassí­totta édesanyja oldalán befelé vivő lépteit, 1 majd hirtelen megállt: mintha tábortüzek 9 sziporkáit kémlelte volna: hol, merre száll- J nák az ég felé? És azt hallgatta: nem-e 9 sir bele a bozontoshaju, vad éjszakába a |

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents