Harangszó, 1922
1922-01-01 / 1. szám
4 HARANQSZO. 1922. január 1. Most különben éppen azzal van elfoglalva, hogy fiatal cserko3zorúval díszítse a kis fiú homlokát. — Ez a jutalmad, István, mert hogy olyan bátor voltál!. .. — Úgy-e nem féltem, Ilonka? Pedig azt hiszem veszett lehetett az a kutya I — No, veszett talán nem volt, de fekete volt és nagy volt 1. .. A kis fiú önérzetét nem hűtik le ezek a szavak. Bátorítólag néz a leányra s biztatja: — Ne félj, Ilonka, bennem bizhatsz, én mindig megvédelmezlek I. .. De a kis lány egyszerre csak ijedten tekint a templom felé — Sietnünk kell, István. A nap már elbújt a sötét hegy mögé s a templomtorony irányában árnyék húzódik az ördög árokra. Azt mondta Julis néni, ilyenkor keressük elő a száraz avar alól a vad mályva fiatal levelét, számláljunk gyorsan tizet, szakítsuk le és tartsuk hirtelen a nap felé. Biztosan használ 1. . . — Anyánk azt mondta: babona- ság I A kis leány helybenhagyólag int fejével. — Apánk meg azt mondta: szamársági De látod, István, azért mégis megpróbáljuk. Apánkról van szó. Meg azután: Miért ne adhatna a jó Isten «rőt ebbe a kis levélbe és miért ne tehetne csudát a mi jó édesapánkkal ?... Ha akarja 1, . . — Biztosan akarja, én érzem, hogy akarja!... mondja a fiú komolyan. Néhány perc muba már szorgalmasan kutatják az árokpart avarját Áhitatosan hadarják a számokat s boldogan fordítják n nap felé a fiatal mályvaleveleket. Megtelt a zsákocska. Ä hegy meredekjéről énekszó csapódik le. A fehér porfelhőből két fiatal legény alakja bontakozik ki. Éneküket hozzáigazítják ütemes lépésükhöz, de azért minden szó panaszosan hull a völgyre, mintha göröngy kopogna koporsó födélen. Most jöttem Erdélyből Erdély országábul, Három paripával, Epy rongyos subával. Nem vételiem semmit — Az ég bizonyságom, Még sincs maradásom, Köptetek barátom ! Szegény árva fejem Nincs hova hajtani. Szegény árva fejem Nincs hova hajtani. A leány és a fiú felegyenesedik az énekszóra s némán figyelik a közelgőket. Néhány perc múlva előttük áll a két vándor. Fiatal ember mindkettő. Az egyik kurta lábú, szúrós szemű tömzsi alak, a másik meg sudár növésű, barnás-piros arcú s kék szemében benne ragyog a tavaszi ég egész mosolygása. Elmondja, hogy ők Gömör vármegyéből jönnek, eperjesi diákok s most Szolgaházára igyekeznek. Na, hála Isten, csakhogy jó úton mennek 1 Már attól féltek, hogy eltévedtek valahol s megint az erdőben kell hálniok. Ha együtt mehetnek, annál jobb. Határozott céllal mennek: Rafanides Sámuel prédikátor uramat akarják felkeresni. A fiú és leány ősszenéznek: — Hiszen akkor. . . A sudárnövésü megérti: — Talán nemcsak egy községbe, hanem egy házba is megyünk!... A leány a fejével int: — Rafani- des Sámuel az édesapánk... A két fiatal ember leveszi a kalapját : — Hunnius János theológus vagyok, — mondja a magasabb. — Prokop Péter theológus Gö- mörből, mondja a kisebbik és furcsa mosolyra rántja a arcát. — Az én apáin szintén pap — folytatja a szót Hunnius, — s a leányzó édesapjával együtt jártak külföldön. Tarisznyámba rejtve hozom baráti levelét s reménykedem, hogy az apám iránti szeretetből jut számomra. szegény vándor diák számára is egy kis morzsalék. Mit gondol, leányzó?... — Az édesapám drága jó emberi. .. mondja zavarodottan s hogy arcán érzi a diák tekintetét, lassanként a kelő nap pírja ömlik finom metszésű arca két gyengéd virágszirmára. — Hát a leányzó szívesen ad-e szállást a fáradt vándornak?... — Akit apám-anyám szívesen lát, az nekem is kedvesen látott vendég, feleli a lány s nyugodtan állja a diák tekintetét. Elmesélik, hogy már egy hónapja úton vannak. Bejárták Gömört, azután mentek tutajon, hajón, kocsin, lovon, de legtöbbet saját paripáikon. István gyerek körülnéz: — Hol vannak ?..". Prokop Péter torzaicot vág. Botjával nagyot csap a lábára, kirúg egyet és nyerít hozzá: — Alattunk van, Pista gyerek 1... — István nagyot kacag, de a többi megérti a tréfa komolyságát. Ilonka lelkében visszacseng az ének: »Szegény árva fejem, nincs hova hajtani, szegény árva fejem, nincs hova hajtani !... < Hallgatagon mennek tovább, csak István magyarázgatja e hegyeket. Egyszerre csak kibugyanik belőle a kérdés, ami már előbb óta foglalkoztatja: — Hát azután miért járnak ilyen messze főidet ?.. . Prokop Péter csodálkozva rántja fel a homlokbőrét, úgyhogy a kalapja is felszalad a tarkójára. — Hogy miért?... Hogy miért?... Lelket hozunk, lelket viszünk. Ezén jövünk-megyünk, édes öcsém. És még egyért, hanem azt majd inkább nóta szóval mondom el. .. Férfiasán csengő szép hangjár énekelni kezdi azt a bánatos dalt mi kuruc tábortüzek mellől hüllőt égő parázzsal az emberek lelkébt s úgy kiált a megnéptelenített falvaV üres házsoraiba, a reménységébő kifosztott, megtizedelt, pártoskodc nemzedék lelkiismeretébe, mint maga." hegytetőről sötét éjszakán messze- zengő tárogató sírás. „Szegény vagyok, hogy hogy éljek? Idegen földre hogy menjek? Utravalóí hogy keressek ? Kenyeret is mibül költsék? Egy pénznek ura nem vagyok, Az erszénybül mert kifogyott, Kölcsön pedig nem kaphatok, Emberségim itt nem nagyok.“ Ének után nagy csendesség. Nag} sokára szólal meg Ilonka leányzó — Kegyelmetek talán külhonb; készülnek az universitásra ?. . . Hunnius elneveti magát. — Ravasz ember az én Prokój barátom. A torkát fojtogató szó énekbe önti, úgy könnyebb elmondani hogy bizony mi élést keresünk nem csak mára, meg holnapra, hanen egy külföldi esztendőre is. — Nincs azon szégyelni való — feleli egy kis megfontolás után Ilonka Jó apáin mindig azt mondja: Német honból várhatjuk hazánk és egyhá zunk újraéledését. Bátyám is kim tanul Halléban. Lassanként hazaérkeznek s meg állnak a templom melletti parochi külső ajlaja előtt. Az aikonyatr. szálló nap búcsuzásul aranyos verő fénybe öltözteti a fehér házat. Virá gos gyümölcsfák közt lila és sárg virág permeteget hullat az orgona bokor és aranyeső. A pálcikákká körültüzdelt virágos ágy szélén kora tavaszi virágok emelgetik fejüket. / nyitott gádor szegélyén is mindenül nyiló virág és fehér tisztaság. Ég fehér leánylélek ragyogása.
