Harangszó, 1922
1922-09-24 / 39. szám
1922.f szeptember 24 rIARANQSZO. 299 az emlékük itt él; a mai nemzedék még látott mutatóba soraikból néhányat. ám a jövő nemzedék már legfeljebb csak azokból a legendákból fogja megismerni őket, amiket igen öreg dajkák mesélgetnek majd el havas téli estéken. És sokáig megőrzik még az emléküket a kúriák, mindaddig, míg kúriák maradnak és át nem vedlenek iromba »kastéllyá«, amelyről nem tudni, valóban kastély, palota, vagy magtár, csak az bizonyos, hogy nem kúria. — Kevés igazi kúria van errefelé ma már; ám a csöngei Tóth- kúria ezek közül való. Csudálatos I Egy lépést tegyen bele az ember, érzi a régieknek, az erőseknek, az igazi magyaroknak szellem-jelenlétét. Es halhatatlanul olt él Kisfaludy, An- drássy Terézia, Petőfi, Tóth Róza lelke. — Ott festegetett Kisfaludy I — mutatnak a hatalmas ebédlő terem hatalmas kandallója mellé. — Ott meg Petőfi álmodozott Tóth Róza zsámolyán !.., — ezt egy ki sebb szobában hallani, amely Róza leányszobája volt. A Tóth kúria a faluderékon figyeli, mint múlik az egyik száz év a másik után, a papiak a faluvégen tekint- get félig nyitott zsalugáter-szemekkel az arra elmenőkre Itt is minden mesél. Van ott ágy, melyben Petőfi aludt, szék, melyen ült, pohár, amiből ivott, váza, amibe virágot szedett, csak azt nem tudni, hogy a sok szép antik darab közül melyik az? — Megvannak Petőfi első kiadású költeményei. 1850 bői fényképe és egész bizonyos, hogy a rengeteg irat közt, ami a szekrényekben és a padláson felhalEszterházy nádorispán uram tábori fercselje rendelt is már egyszer erre jártában kakuk- fiives teát naponía háromszor egy kupicá- nyit: — Jó lesz ez a szíverősítő az ilyen szép vírágszálnak — mosolygott hamiskásan a fekete fogú vén borbély, magában pedig azt gondolta, hogy nagyon finomak, nagyon érzékenyek ennek a szívnek a húrjai, vigyázni kell rájuk, mert hamar elszakadnak ... Máté többször észrevette már, ha a háborúról beszélgettek s a legkedvesebb kezet a kezében tartolta, hogy mennyire ria- dozik az íitér: — Miért reszket úgy a szivecskéd, édes galambom ? — Éretted! Ha akkor is reszketett érte a szíve, a- mikor nem volt veszélyben, hogyne reszketne most, ha megmondaná, hogy veszély fenyegeti. Veszély! De valóban az-e ? — Gyorsan pörgött a rokka és duruzsolt, Máté nézte a selymes len-szálakat tartó kicsi kacsót és tűnődött. Nem tartozott a feje lágyára esett emberek közé, ám saját énje szemüvegén át nézte az életet. Ő boldog volt és jó s azt hitte, hogy mások is azok. Leendő nászának szavai azonban világosságot gyújtottak romlatlan lelkében és kezdte sejteni: miért haragszik a legyőzött a győztesre ?! Érezte újra azt a késként hasító tekintetet is. amely feléje szúrt azon az emlékezetes pünkösd vasárnapon a nemeskéri templomban, pedig amelyet akkor észre sem igen vett. Németh Bálinté volt a leggyilkosabb... Azóta nem .alálkoztak ... No, majd ... Ha ő úgy akarja, találkoznak ... Hanem akkor nem fog elfutni előle ... A fonai elszakadt, a rokka hirtelen megállt: — Jaj! édes Máté, de csúnyán nézett! Úgy megijedtem! Máté arcára engesztelő mosoly szaladt: — A labancokra gondoltam ... Igazat mondott. Németh Bálintról azt beszélték, hogy néhány hónapig Eszterházy uram dandáréban vitézkedett, aki pedig — sógorság dacára is .beste léleknek“ emlegette Thököly Imrét. Bálint vitéz is csak így beszélt a fejedelemről suttyomban s mióta hazakeveredett, senkisem látta a nemeskéri templomban, de azt látták, amikor keresztet vetett az utszéli feszület előtt... Jucika végigsimította Máté gesztenye- fürteit, — de jó az ilyen selyemben gereblyézni : — Azután olyan szótalan is máma ... — A madár se dalolhat mindig... — S ha a párja szépen kéri? — Akkor igen . .. És Máté lágy-meleg baritonján felcsendült egy szép Balassa-dal: Kegyelmes Isten! Kinek kezében Életemet adtam; Viseld gondomat, Vezéreld utamat Az én galambommal... Egymás vállára hajolva, a refrént együtt énekelték messzeszálló hangon: ... Vezéreld utamat Az én galambommal... (Folyt, köv.) Verstöredékek. A várban, a vadgesztenyefák alatt Jött énfelém egy karcsú leányalak. Aranyosbarna szép szemébe néztem — És ez a kisleány lett a feleségem. Oh nem sokáig mentünk egy úton. Miért, miért nem ? Még most sem tudom. Csak azt tudom: valami megtört itt bent, Csak azt tudom : százszor megbántam min[dent. Tudom, hogy ma is értem mond imát, Tisztaság, jóság, minden az övé — Szeretnék nemes alakja köré Dalból, virágból fonni glóriát. lm itt az ének — ez volt az egyetlen . . . ... Talán valóra válnák még a strófák — Oh — vedd kezedbe szegény szívem sorsát Ki Úr vagy itt lenn és fenn a mennyekben. „Fehér függöny az apró ablakon — Szentül itt vagy otthon angyalom. Úgye, nem vágyói innen már tovább? Szeresd ezt a két boltíves szobát. Finom alakod, bronzszinü hajad, Itt ragyog eztán a lámpám alatt. Jöjj, nézz körül. Itt minden a tiéd lesz. Add a kezed. Szeress itt lenni, édes. Lásd, ott úszik Pest piszkos, szürke ködben. Én onnét jöttem. Onnét, hazajöttem. Ne tudj te itt, csak hálatelt imát, Bimbóját Szebben bontsa a virág. A zongorán csak vidám dal fakadjon — Te légy a legjobb, legboldogabb asszony. Ha gond, ha bú lelkemre nehezül, Csak én érezzem, én csak, egyedül. Ha vihar zúg, csak dúljon odaát, Kímélje a két boltíves szobát. Ne tudj te bajt, ne ismerj robotot. Sose fakuljon meg a mosolyod. Csak simulj a szivemre csöndesen Kis feleségem, édes-kedvesem.“ Szárnyatokon halk altató dalok Támadjon föl egy drága kis halolt. Fehér kis teste kihűlt oly korán, Fehér kis lelke fölszállott az égbe, A csillagok, gyermekmesék ködébe Egy őszi este gyászos bíborán. Oly drága volt, tán meg sem érdemeltem, Ehöpült, mint viharban a szirom, — Egy könnyes strófa támadt a lelkemben Kis fejfájára ... Íme, ide írom: „Csak egy kedves mosoly maradt itt belőled, Kettétörött remény, szivárványos álom, Halóporodban édes kicsi lányunk Az Isten megáldjon.* Farkas Imre. Néha olyasmit veszünk elő a zúg- ból, amit magunk dobtunk oda. Schalk Ernő. mozódott, lappang még eredeti Petőfi kézirat is. A nagytiszteletü asszony sejtette ezt velem; de egyébként is, ott, ahol oly kegyelettel megőriztek minden hogyományt, ami Petőfire vonatkozik, mint itt, különösképpen megőrizték a kéziratot, csak úgy ellették, hogy nem tudják: hova ? — Majd egyszer előkerül, nálamnál szerencsésebb kutató megtalálja — vagy Valaki, akit olyan szépen megkértem erre, talán megkeresi. (— Igen? —) ... Ott jártam, ahol Kisfaludy lefestette Andrássy Teréziát és Petőfi megénekelte Tóth Rózát. Beszéltem velük; élnek, halhatatlanok. Pedig haláluktól, születésüktől száz hosszú esztendő körül fordult meg a Tóth- kúria homlokán az Idő tengerében horgászó napóra...
