Harangszó, 1922
1922-07-23 / 30. szám
Ui HARANOSZO. 1922, július 23. nak a jelszavak, nem érünk célt törvényekkel (mikor a törvény végrehajtóinak nyakát véresre marja a zsarnok igája I) hiábavalók a diplomáciai tárgyalások és a konferenciák. Az ember lelkűidének kell megváltozni. Ezt az általános fordulatot azonban csak a vallásos testületeknek igaz krisztusi szellemtől áthatott munkássága idézheti elő. Az eltévedt fiút vissza kell vezérelni az evangélium tiszta vizeire, ahol az egyént nem zárják el az istenség szent színe elől, nem állítanak közbenjárók seregéből sorompót Atya s fiú közé, ahol nem kevélykednek önhitt elbizakodottságukban sem azzal, hogy mi kiválasztott nép vagyunk, sem azzal, hogy a mi vallásunk egyedül üdvözítő. Majd ha az evangélium tiszta szelleme által áthatott vezérférfiak tanítása s példája átmelegíti a közvélemény lelkületét — és ez az idő Isten segedelmével bizonyára eljő — akkor az Istenfiuság érzetének balzsama begyógyítja a társadalom betegségének sebeit és az Isten országának derült égboltozata mosolyog majd a keresztyénségre. Sass János. Deákkuti vármegye. Irta: Farkas Elemér. A »Soproni Evang Líceumi Diák- szövetség< június hó 29 én általános érettségi találkozóval egybekötve szép ünnepélyt rendezett Sopronban... A meghívón jelezve volt az is, hogy az ünnepélyre összegyűlök kifognak menni a Deákkulhoz is s ott ez alkalommal lesz felavatva a Városszépítő Egyesület által megújított Deákkut, amely évtizedek óta teljesen elpusztult. S én úgy tapasztaltam, hogy bár . a több évszázados dicső múltra visz- szatekintő főiskola iránt érzett hála is, de főként az idősebbeknél a Deákkut felújításának gondolata gyakorolt Igen sokakra delejes vonzó erőt, arra birva őket, hogy a szép ünnepélyen a közelből és a távolból is megjelenjenek. Nem csak a rohonczi határban van tehát egy olyan forrás — mint ezt a templomi ünnepi szónok Zier- mann Lajos lelkész úr említette — melyből aki iszik azt a főidet elfelejteni nem tudja, a i oda visszatér, hanem van a soproni határban is, és ez a Deákkut forrása, melyhez folyton visszavágynak azok, akik mint a Deákkuti vármegye egykori tagjai e forrás vizéből ittak, az ezen forrás mellett rendezett ifjúsági ünnepélyeken résztvettek s akik egykor e csobogó forrás partjain a reménység arany szálaiból szőtték ifjú szívvel a jövendő fátyolét. A Deákkuti vármegyéről s a Deák- kutról az én kedves Berecz Ábel bátyám az ünnepély alkalmával a maga igazán vonzó zamatos magyarságával a jelenlevőket mélyen lebilincselő szép előadást tartott. Ugyanezekről az én volt osztálytársam és jó barátom: Payr Sándor, a »Harangszó< e kedves kis újságunk hasábjain történelmi visszapillantás kapcsán egy tanulságos cikket közölt. A Diákszövetség ünnepi közgyűlésén pedig László Kálmán egyházmegyei felügyelő úr indítványt nyújtott be aziránt, hogy a Líceumi Diákszövetség keretében az 1883-ban megszűnt Deákkuti vármegye állíttassák vissza. Én most ez indítvány támogatása céljából emelek szót s az indítvány elfogadását s megvalósítását kérem. Jog címet ád a kérelem hangoztatására, sőt arra egyenesen kötelez az a körülmény, hogy mint Payr Sándor theologiai tanár értekezésében írta, a Deákkuti vármegye utolsó főispánja én voltam. Mikor 39 évvel ezelőtt kiesett az én és társaim kezéből az a selyem zászló, melyet kilenc soproni urileány hímezett egykor az ifjúság számára ; mikor megszűnt az az egyesület, mely a magyar nyelv, a magyar zene, tánc és viselet, nemes eszmények s erkölcsök ápolásán fáradozott, könny borította el szemeinket s fájdalomtól saj- gott ifjú szívünk, de volt vigasztalónk is az a remény, hogy »nem halt meg a leányzó, hanem csak aluszik.« S íme a reménység kezd valóra válni, támadtak nemes gondolkozásu férfiak akik a Deákkuti vármegyét feltámasztani s azt az erkölcsi erőt, melyet az ifjúság körében képviselt, a nevelés ügy szolgálatába állítani törekesznek újból. Bizonyára nem veszi s nem is veheti én tőlem rossz néven senki, ha én is oda állok az ő oldaluk mellé s oda kiáltom azoknak, akik még élnek a Deákkuti vármegye tagjai közül: jöjjetek el s ha karjaink reszketnek is immár az öregségtől emeljük fel azt a porba hullott zászlót s ha ezzel a kérő szózattal fordulok az új nemzedékhez: nemes ifjúság sorakozz a felemelt zászló alá s igaz magyar szívvel küzdj azokért a szent eszményekért, melyért e zászló alatt a mi szívünk hevült egykoron... E kérdéshez azonban még egyet csatolok! A Deákkuti vármegye három szinti zászlója a hazaszeretet szent jelvénye volt a mi szemünkben. De három szine jelképezte előttünk azt a három testvér intézetet is, melynek növendékei együtt alkották a Deákkuti vármegyét: a theológiát, a gimnáziumot és a képezdét is. Ezen három intézet növendékeinek közös egyesülete volt a Deákkuti vármegye, amint hogy ez a három intézet, melyeknek közös igazgatója is volt a múltban, értendő az evang. lyceum nevezete alatt. Jól etnléksjem, hogy mikor 1879- ben, vagy 1880 ban I. Ferenc József királyunk Sopronban járt s ez alkalommal az evang. templomot és ev. lyceuraot is meglátogatta s én theo- lógus társaimmal a lyceum kapujától az első emeleten volt nagy terem ajtajáig sorfalat állottam, a lépcső alján, közvetlen közelemben a király e kérdéssel fordult az őt kalauzoló Müllner Mátyás igazgató úrhoz: »Miért nevezik ezt az intézetet lyce- utnnak ?< A kérdésre az igazgató úr így felelt: »azért felség, mert ez az intézet e név alatt lyceum: theológiát, gimnáziumot és képezdét egyesít magában.« Később kormányrendeletre a három intézet három külön igazgató alá jutott s a Deákkuti vármegye is megszűnvén, megszűnt az az ifjúsági egyesület is, hol a három testvérintézet növendékei együtt lelkesültek és munkálkodtak. S ez nem lehet tagadnunk nagy veszteséggel járt. Mert míg a múltban, mikor a három intézet növendékei járásokba osztva főbiráik vezetése mellett tavasszal kezükben ásóval, kapával, gereblvével kikimentek a Deákkuthoz a gyomot irtani, a forrás csergedező vize számára a medret megtisztítani; mikor a majális alkalmával a közös zászló alatt, cigányzene mellett kivonultak a Deákkuthoz s nemes versenyre keltek a szellemi élet fegyvereivel: szavalva, értekezéseket olvasva fel, a különböző intézetek növendékei megismerték s megszerették egymást. S mikor az élet munkamezején mint lelkészek, tanítók, egyházhivek s felügyelők találkoztak, mint egymást becsülő munkatársak nyújtottak egymásnak segítő kezet, az egyesített erők nyomán mutatkozott is az áldás. Addig ma a különböző intézetek növendékei alig ismerik egymást s az
